Krónikás történetem

Nézem a szakdolgozatom címét: Tiszaújváros sajtótörténete. Pedig 30 évvel ezelőtt milyen messze is volt tőlem ez a történet. Írtam, kutattam annak idején, amikor még sem a gugli, sem a wikipédia nem segített. Nem volt internet, így maradt a könyvtár, a kartoték, a várostörténeti könyvek és a segítőkész könyvtárosok. Hát innen indult az én krónikás történetem. Nem mondom, hogy szerelem volt első látásra, de megmozgatott. Sok olyanról mesélt, ami érdekelt, pedig akkor még 15 évesen nem egy újságforgató fiatal voltam. Könyvünk volt otthon rengeteg, mesés, krimi, tudományos, történelmi, az Interpress magazin és a Rakéta újság, ezekre előfizettünk, de azonkívül, hogy járt-e nekünk valamilyen napi- vagy hetilap, már nem emlékszem. 

A Krónika mégis valahogy mindig a kezem ügyébe akadt, így amikor hazavonatoztam, végiglapoztam a helyi híreket. Olvasom újra a szakdolgozatomat. Közhelyek, száraz adatok, közvélemény- kutatások. Mai szemmel nem igazán tetszenek a mondataim, és nem is kerekítettem túl érdekesre, krónikásként ma már jól átkorrektúráznám akkori magamat. Hiányzik belőle a szív, a tapasztalat, nem volt ez még akkoriban az enyém. Aztán úgy hozta a felnőtt élet, hogy én is a Krónika krónikása lettem, írtam mindenről, ami szembejött, ami megmozgatott. A műfajismeretről volt papírom is, de az, hogy mi az a kopf, a lénia, a kefelevonat, a karakter, azt mind itt tanultam meg a Laciktól. Koritártól meg Ferenczitől. 

Ma mentor jelzővel illetnék őket, de nekem ők inkább jó apáim voltak. Minden műfajt kipróbáltam, kedvencem nincs, de írni szeretek. A mondatok is könnyebben jönnek, mint 10 évvel ezelőtt, naná, hisz az ember olvas, ír, tanul, fejlődik. Úgy, ahogy a Krónika is. Aki olvassa, lapozgatja, az tapasztalja, hogy színesebb, vidámabb lett, noha múlik fölötte az idő, megfiatalodott, nyitottabb lett a világra. Benne van minden, ami hír, ami érdekes, és vannak benne emberi történetek, életmesék, nosztalgikus beszélgetések. Sokat olvasom és sokszor, többet, mint bárki gondolná. Elsőre hivatalból, mert korrektúrázom betűről betűre, szóközről, szóközre, hétről hétre. Másodszor már azért, mert érdekel a nyomdából kijövő újság, és van olyan, hogy harmadszor is, ha valami infó után kutatok. Szóval két ember helyett is olvasok. Azok helyett is, akik egy lendülettel a kukába dobják a postaládából. Ilyenkor szomorú vagyok, hiszen ez nem egy tűzre való reklámújság, (pedig tudom, hogy a Krónika jobban ég) és nem holmi alátét krumplipucoláshoz. 

Fáj ilyenkor a lelkem, hiszen rólunk szól, hozzánk szól, nekünk szól, a mi tollunkból való. Aztán van a másik tábor, akik az utolsó betűig elolvassák, megfejtik a keresztrejtvényket. Bevallom, azt egyszer sem próbáltam még. Viszont van egy ismerősöm, egy gimis fiú. Na, rá tényleg büszke vagyok! Még 18 éves sincs, de olvas! A sok tankönyv mellett a Krónikát is, állandóan, minden oldalt, sőt még a rejtvényeket is megfejti. Afféle csodabogár. Nem tudom hány ilyen korú fiatal van, aki manapság kiolvas egy újságot. Nézem a szakdolgozatomat, ha újra diplomamunkát kéne védeni, ma már jobb lennék. Akkoriban csak valami mellett szóltam, de ma már a sajátom, a miénk mellett szólalnék fel. Tudnék róla szenvedéllyel mesélni, de még mennyit! 

A tördelés előtti életéről és a nyomda utániról. Ma szülinapja van, a negyvenedik. Épp csak tízzel előztem meg. Mindig is azt hittem, nagyobb köztünk a korkülönbség. Olyan meglett korúnak látom, amikor nézem a régi címlapokat. A mait lapozgatva pedig letagadhatna néhány évet, olyan friss és üde. Kedves Krónika! Legyen még sok! Élményből, karakterből, színekből, mesékből. Vegyenek kézbe, szeressenek sokan sokáig! 

Berta Judit főszerkesztő 

0
Isten éltesse a Krónikát!
A hír szent, a vélemény szabad

Kapcsolódó hozzászólások