Kiadta, ellenőrizte, a szívügyének tekintette

„Negyven évből tíz volt az enyém" - mondja Oláh György, miközben nézegeti a szerkesztőség falára kitett fotókat. 1997-től 2007-ig az ő nevéhez fűződik a Tiszaújvárosi Krónika kiadása. Sok év telt el azóta. Az emlékekről és a krónikás tíz évről a szerkesztőségben beszélgettünk. - Milyen érzés újra itt lenni, a Krónikához újra ilyen közel lenni? 

- Nem ez volt a mi fő helyünk, a gimnáziummal szemben lévő épületben töltöttünk el több időt, de ahogy beléptem ide, a Krónika egykori szelleme teljesen átjárt, ahogy megláttam a falon a fotókat, egy pillanat alatt rengeteg emlék jutott eszembe. És csupa jó emlék. 

- Hogy kezdődött az Ön és a Krónika közös története? 

- Annak idején az önkormányzat úgy döntött, hogy vállalkozásba adja a lap kiadását. Azt gondoltam, megpályázom. Állítom, nem én voltam a befutó jelölt, de beadtam a pályázatomat. Nyertem, mert én gazdasági oldalról nagy tapasztalattal rendelkeztem. A Szuperinfót akkor én adtam ki, és jól tudtam, hogyan kell egy újságot menedzselni. Főszerkesztőnek felkértem Hajdú Imrét és a teljes szakmai munkát rábíztam. Ő egy nyugodt, kiegyensúlyozott újságíró, óriási tapasztalattal. Mindig tudta, hogyan kell egyensúlyt teremteni a nehéz helyzetekben. Hiába voltunk egykorúak, én úgy éreztem, mintha ő jóval idősebb lenne, mert a saját szakmájában nagy tekintély volt. Az én feladatom pedig a nyomda, a postai terjesztés, a bérek, a kellékek, a szoftver, a papír, a ceruza, a telefonok intézése volt. 

Tehát a gazdasági ügyekkel foglalkoztam. Jól kiegészítettük egymást és szerintem jól ment ez tíz évig. Majd az önkormányzat úgy döntött, hogy költségcsökkentés címén összevonja a tévét és az újságot. Akkor már nem írtak ki újabb pályázatot, de az a tíz év nagyon szép tíz év volt. 

- Szívügyének tekintette a Krónikát?

- A Krónika kiadása sok új feladatot hozott, új fogalmakat, eljárásokat kellett megtanulnom. Például, hogy a színes oldalak négy színből állnak össze, a magenta, a cián, a sárga és a fekete, vagy mi az ívnyomás, rotációs nyomás, hogy állítják be a nyomdagépeket. Több mint fél évig jártam a nyomdába, hogy ezeket megtanuljam. Ha jól emlékszem, az én időmben lett először színes az újság, amit Békéscsabán nyomtak és néha csak készpénzért. Volt úgy, hogy beültem a Wartburgba este tízkor, levittem Békéscsabára az anyagot. Vittem egy láda sört és a készpénzt a nyomdászoknak. Amíg dolgoztak, addig egy irodában az íróasztalon aludtam. 

Amikor kész lett, hazaindultam az újságokkal. Itthon kitettem a Postán, mert akkor ők terjesztették, én pedig hét órakor már bent voltam a munkahelyemen, mintha mi sem történt volna. Délután, amikor végeztem, újra kocsiba ültem és tettem egy kört a városban, hogy megnézzem megérkeztek-e a postaládákba az újságok. Ott van-e minden háztartásban, iskolában, intézményben, vállalatnál? Most, hogy így visszagondolok, válaszolok is a kérdésére, igen szívemen viseltem a Krónika sorsát, és amire nagyon büszke voltam, hogy mindig én olvashattam el először a friss újságot. Kedvencem volt Zabos Géza bácsi „tiszai sorozata", illetve Halászi Aladár tanár úr „Magyarán, magyarul" írásai. 

- Ma is elolvassa a Krónikát? 

-Természetesen. Sose felejtem el, hogy amikor megnyertem a pályázatot, az egyik önkormányzati képviselő azt kérdezte tőlem, milyen terveim, elképzeléseim vannak a jövőre nézve, hogy ebből a kétperces újságból miként lehetne legalább öt-tízperces újságot csinálni. Mivel akkor már tudtam, hogy én vagyok a befutó kiadó, ettől persze bátrabb is lettem, azt válaszoltam: „Végig, figyelmesen el kell olvasni." Ezt ma is így gondolom. 

ema 

0
Szerelmem vagy gyermekem?
Krónikás emlékek

Kapcsolódó hozzászólások