Szerelmem vagy gyermekem?

Újságíróként ki nem állhatja a pontatlanságot, a megbeszélt interjúnkról bezzeg 5 percet késik. Mire viccesen számon kérem, azt feleli, ő most riportalany, nem pedig újságíró, úgyhogy ez egyszer megbocsátható bűn. Aztán, mintegy mellékesen megjegyzi, akár ezzel is indulhatna majd a cikk. Hát ilyen a Krónika olvasószerkesztője, Ferenczi Laci, hiába akar, egy percre sem tud kibújni a bőréből, ízig-vérig krónikás. Én pedig még szép, hogy megfogadtam a tanácsát. Több mint egy órát beszélgettünk a Krónika elmúlt 40 évéről, soha semmiről nem hallottam még őt ilyen szenvedéllyel mesélni. Az interjú végére aztán sok érdekességet és újdonságot megtudtam az újságról, egy valami pedig tisztán kirajzolódott: nincs Krónika Laci nélkül, de Laci sincs Krónika nélkül. - Hogy indult a Krónika története 40 évvel ezelőtt? 

- Az első szám 1983. november 3-án jelent meg, akkor még Lenivárosi Krónika címmel. Mondhatni, hogy a Borsodi Vegyész ellenében jött létre, mert a TVK akkori vezérigazgatója, Huszár Andor nehezményezte, hogy a Tiszai Vegyi Kombinát túl kevés teret kap a Borsodi Vegyészben, ezért találták ki, hogy legyen egy leninvárosi újság. Akkor még nem igazán engedélyeztek kisvárosi hetilapokat, üzemi lapok viszont már voltak az országban, úgyhogy így indult a Krónika a három nagyvállalat, a TVK, a TEV és a TIFO égisze alatt. Viszont az is látszott, hogy nem csupán üzemi lapként funkcionált, hellyel-közzel városi témákkal is foglalkozott. 

- Te hogyan lettél krónikás? - 6. osztályos voltam, amikor az osztályfőnököm azt mondta nekem: „Te újságíró leszel." Jól fogalmaztam, érdekelt is a dolog, de aztán középiskolás koromban végül más irányokba csámborogtam, de mindig is ott motoszkált bennem, hogy szeretem az írást. Így hát jól jött a Krónika indulása, bár hivatalosan 1990. január 1-től vagyok krónikás, már az előző 7 évben is apránként bedolgoztam, írogattam az újságba. '90-ben épp egy anyagot vittem ki a szerkesztőségbe, amikor Varga Koritár Laci, a Krónika alapító főszerkesztője mondta nekem, hogy kéne neki egy ember, aki a szakszervezeti, gazdasági ügyekben otthon van. Megkérdezte, nem tudnék-e valakit. Hát, mondom itt vagyok, mutattam magamra. Rám néz, azt mondja, tényleg. Hát így kerültem ide, 33 éve. 

- Hogy működött azokban az években az újság? 

- A Krónika eddigi életének 4 korszaka van. Az első '83-tól, a megjelenéstől '91- ig tart, amikor még Leninvárosi Krónika volt, a három nagyvállalat lapja. Aztán jött a városnévváltozás és '91 májusától lett önkormányzati lap. Akkor már a vállalatok sem ragaszkodtak a saját újsághoz és egyre inkább a város felé tolódott a tartalom, így felvetődött, hogy legyen egy kifejezetten városi lap. '97-ben pedig vállalkozásba adták és Oláh Gyuri nyerte a pályázatot, így ő lett a felelős kiadó, a Krónika Kft. égisze alatt. 2008-ig működött így, utána ismét az önkormányzat lett a kiadó. Számomra '90 és '95 között volt az igazi aranykor. Újságírás szempontjából is, országosan és itt, helyben is. Rengeteg olvasói levelet kaptunk, azt írtunk, amit akartunk, nem szólt bele senki a dolgainkba, az nagyon jó időszak volt. 

- Hol lehetett megvenni akkoriban a Krónikát? - Amikor üzemi lap volt, a cégek rendeltek bizonyos példányszámot, és voltak a boltokban árus példányok. Egy forintért lehetett megvenni. Aztán egyre kevesebbet rendeltek a cégek, ezért szélesebb körben kezdtük terjeszteni. Szállítottuk a vonzáskörzet összes településére. Egészen addig, míg vállalkozásba nem adták a kiadói jogot, mert pályázati feltétel volt, hogy ingyenes legyen a lap. Ezt én sosem tartottam jó ötletnek.

- Miért nem? 

- Mert az nagyon erős visszajelzést jelentett. Most 8300 példányban jelenik meg a Krónika, akkoriban, ha eladtunk 3600 példányt, az nagyon jó volt, ha lecsúsztunk 3200-ra, elgondolkodtunk, hogy mit rontottunk el. Mindenkit motivált, hogy minél jobb legyen, minél többet adjunk el. Sokszor láttam a boltokban, hogy olvasgatják, emlékszem, egyszer meg is veregettem valakinek a vállát, miközben lapozgatta, hogy tessék csak megvenni, végül betette a kosarába. Akkor már többen ismertek engem arcról, a tévé által is. Ekkor úgy emlékszem, már négy forint volt az újság. 

- Miért kezdtél tévézni is? 

- Végül is ugyanaz a terep, csak másképp kell csinálni a dolgokat. Ahogy elkezdtem újságíróskodni, összejártunk a tévésekkel, be-benéztem hozzájuk. Nálam nagyobb kritikusa nem volt akkoriban a tévének, na erre mondták, hogy gyerünk, akkor csináld. Így kezdtem tévézni '90-ben, azt is szeretem. 

- De sosem sikerült az újság helyére lépnie… 

- A Krónika a szívem csücske, nem is tudom, hogy szerelmemnek vagy gyermekemnek nevezzem, mindkettő igaz, bár a fogantatásnál nem voltam ott. A 66 évemből 33-mat az újságnál töltöttem, ennek a helyére soha semmi nem fog lépni. 

- Hogy készült egy cikk 33 évvel ezelőtt? 

- Mivel sokan nem tudtunk profi módon írógéppel dolgozni, mások gépelték le a kéziratainkat. Egyszer megpróbáltam otthon egy kis Erika írógépen egy alig 30 soros írásomat legépelni, és három óráig tartott. Az volt a baj, hogy mire megtaláltam a betűket, már elfelejtettem, mit akartam a következő mondatomban írni, úgyhogy abbahagytam. Amikor később már számítógépet használtunk, nagyjából megtanultam az egy- vagy kétujjas gépelést. 

- Hány oldal volt akkor az újság? 

- Az első években 6 oldal volt, aztán lett 8, majd 10. Jó pár éve beálltunk a 12-re, de időnként muszáj 16-ban megjelenni, mert nem férünk. Nyilván több a kép, több a cikk, de a közlemények, plakátok is sok helyet elvisznek. Ezt sokan bírálják is, de szükség van ezekre, és ha nem így működne a lap, a lakosság is jóval kevesebb információhoz jutna hozzá. 

- Említetted, hogy több a kép, a cikk, mi változott még az elmúlt évtizedekben? 

- Alapjában véve ugyanolyan, mint 40 évvel ezelőtt. Ha megnézzük a nagy világlapokat, például ott a The New York Times, az alap arculatuk évtizedek óta nem változott. Én mindig is vitattam a változásokat. Persze, fekete-fehérből színes lett, sokszor változott a fejléc, a cím, a betűméret. Tartalmilag is sokszínűbb, több a kép, látványosabb az egész. De megmaradt klasszikus újságnak, ezt nagy erénynek tartom. Elég sok városi lapot láttam már, és merem állítani, hogy még egy ilyen nincs az országban. Már csak olyan szempontból sem, amelyik 40 éve folyamatosan működik, én nagyon büszke vagyok rá. 

- Tartalomban nehéz újat hozni 33 év után? 

- Nem véletlen, hogy már kevesebb írásom jelenik meg. Engem már az motivál, hogy minél kevesebb hibával dolgozzunk. Persze vannak ötleteim, de ez egy kisváros, nem történik annyi minden, hogy hétről hétre valami ütőset hozzunk. A mostani szerkesztőség szinte 100%-ban tévézik is, ugyanarról kell beszámolni két helyen, kétféleképpen, ez nem egyszerű. Ebből a szempontból szerencsésebb lenne, ha különálló szerkesztőségek lennének, máshogy dolgoznának, és még versenyeznének is. Én és Kiss Peti sokáig voltunk tévések és újságírók egyszerre, többször is elhangzott a tévében, hogy „gyerekek, erről mi lemaradtunk, megcsinálták a krónikások". Aztán tőlem kérdezték, hogy miért nem szóltam. De hát úgy voltam vele, hogy nem adom el kétfelé. 

- Te sosem akartál főszerkesztő lenni? 

- Egyszer, kényszerből megpályáztam, a kollégák kérésére. De utólag örültem, hogy nem én lettem, sose akartam első ember lenni sehol. Nem lennék jó főnök, vagy túl engedékeny lennék, vagy szigorú és igazságtalan. De nagyon jó főszerkesztők voltak már itt. Amit én tudok, azt mind Varga Koritár Lacitól tanultam, a Krónika alapító-főszerkesztőjétől. Őt követte Hajdu Imre, aztán a 2008-as váltás után volt Weisz György, majd Radácsi Zsuzsa, most pedig már Berta Judit. Örülök, hogy végre helyi a főszerkesztő. Varga Koritár Laci és Hajdu Imre is a szívét-lelkét adta, hogy a város dolgai is megjelenjenek, de azért mégsem ugyanaz, mintha valaki itt él, járkel a városban, úton-útfélen megállítják az olvasók, és elmondják a véleményüket az újságról. - Kiket említenél még meg azokból az időkből, akik sokat tettek a Krónikáért? 

- Tamás Mariannal és Magyar Ágival soksok éven át dolgoztam együtt, szépen lassan ők építették ki a Krónika nimbuszát. De a külső munkatársak is rengeteget tettek hozzá, Fekete Béla, Behina Pista, Turi Bertalan, nem beszélve Zabos Géza bácsiról, aki cikksorozatokat írt. Szép idők voltak ezek, ők mind kellettek ahhoz, hogy ez a lap 40 éven keresztül talpon tudjon maradni. Persze voltak hullámvölgyek, de színvonalas, minőségi újságírásról beszélünk, ami nem egyszerű. Sokan próbálkoztak már itt újságíróvá válni, de nem sikerülhet mindenkinek, itt mindenhez kell egy kicsit érteni. Az általános műveltség alap kritérium, azt szokták mondani, hogy aki írni akar, az előbb olvasson.

- Szerinted a következő 40 évben is talpon marad a Krónika?

- Ez engem is sokszor elgondolkodtat, bár van az az érzésem, hogy ez már nem az én dolgom lesz. A '90-es évektől kezdve folyamatosan temetik a nyomtatott sajtót, bejött az online média, a közösségi portálok, amik azonnali információt adnak. Én mégis azt látom, hogy kell a nyomtatott sajtó, bár egyre kisebb az a réteg, aki olvassa. Emlékszem, annál nagyobb gyönyörűség nekem nem volt, amikor megjött a friss újság, az illata, igaz, koszos volt az akkori nyomdai eljárások miatt, de nekem egy élmény volt. Az én korosztályom még olvas, de a fiatalabbak már szinte egyáltalán nem. Ha azok a nemzedékek felnőnek, akik főleg az internetet bújják, egyre kevésbé lesz olvasott a Krónika. Pedig most még sokan olvassák, ezt látni, ha például terjesztési probléma van, egyből jönnek a telefonok, hogy hol a Krónika. Nagyjából 10 évet látok magam előtt - amit remélem, hogy még megélek -, és azt látom, hogy lesz Krónika. Esetleg kéthetivé válik, előfordulhat, hogy havi lappá, nyilván akkor nagyobb terjedelemben, de kell, hogy legyen Krónika. Ha akkor szűnne meg, amikor én még élek, akkor abba halnék bele. Úgyhogy kedves olvasók, üzenem, hogy olvassák a Krónikát továbbra is! 

venna