A hídon túlról
Kétszer voltam tiszaújvárosi. Illetve egyszer leninvárosi, majd tiszaújvárosi. 1968-ban, érettségi után vegyésztechnikusként jelentkeztem a TVK-ba. Ha emlékezetem nem csal - mert szedem a gyógyszerem - a laborba küldtek, ahol Alaitner Pista bácsi várt. És rögtön, szinte azonnal, eléggé el nem ítélhető módon kérdezősködni kezdett. Mengyelejevet emlegette, meg valami spektrofotométert. Békében váltunk el. Három perc után. Csak azért nehezteltem, mert húzta az időt. Így lekéstem a buszom, stoppoltam Polgárig, onnan meg vonattal értem Debrecenbe másnap hajnalban. Úgy gondolom, a dinamikusan fejlődő hazai vegyipar járt jobban.
Eltelt vagy harminc év, akkor már javában újságíróskodtam. Volt egy lekötött, szilveszteri televíziós műsor, aminek közreműködője lehettem. Szolnokon várta a csapatot - amelyben Antal Imre volt a húzó név - az ottani stáb. December közepén beütött náluk a krach, lemondták az egészet. Felhívtam Varga Koritár Lacit, aki akkor a Tisza TV-t vezette, és felajánlottam az egészet. December 30-án itt kötöttünk, kötöttem ki. Izgultam, talán még megvannak a felvételek, látszik. Aztán két hét múlva felhívott az említett főszerkesztő, volna-e kedvem kéthetente, valami hasonló lazát készíteni, akár élőben is. Így kezdődött, lett belőle tizennégy év. Nehezen fogadtak be. A „becenevem" hídon túli lett. Mert Debrecenből jártam át. Morgolódva, de elfogadtam.
Aztán lassan lépkedtem előre, míg a cég élére kerültem. Életem legszebb időszaka volt. És ezt nem a születésnapi örömködés mondatja velem. Olyan embereket, kollégákat ismerhettem meg, akikkel mai napig tartom a kapcsolatot. Kiszolgáltam négy polgármestert, féltucatnyi alpolgármestert, jegyzőket, rendőrkapitányt, cégvezetőket, politikusokat. És arra büszke vagyok, hogy nálunk minden oldal helyet kapott. Igaz, álltam a szőnyeg szélén, amikor Orbán Viktor élő adásban kampányolt hívei mellett, kaptam dicséretet Dobrev Klára meghívása után, kampányoltam Medgyessynek, Gyurcsánynak - ez most szitokszó? -, Bajnainak. Voltunk nyereségesek, zártunk veszteséggel, jártam a közgyűlésre, és soha, semmikor nem tapasztaltam senki részéről ellenséges, kötözködő hangulatot. És ez az egész a volt kollégák érdeme. Mai napig fel tudom sorolni őket egytől-egyig. Nagyszerű társaság volt. S ha már itt tartunk.
Volt egy Főnököm, akinek ma is köszönettel tartozom. Vele tartom a kapcsolatot. Mondhat bárki, bármit, nekem Koscsó Lajos az etalon. Akkor is, és manapság is jól esik vele beszélgetni, vitatkozni - igaz, azt nem nagyon hagyja - észrevételeire támaszkodni. Nemrég idézett nekem a Bibliából. Megmaradt bennem. És azt hiszem, most, a Krónika negyvenedik születésnapján illik ide, és előre mutathat a következő negyvenre: „Hozzon magával ez az újkor annak felismerését, hogy egyetlen rossz helyzet sem maradandó, és Istennek még van terve, amit meg fog valósítani a mindennapi életben." Ámen!
Weisz György