Lámpás
Nagyon jólesett, amikor Juci (Berta Judit, a Tiszaújvárosi Krónika főszerkesztője) felhívott, hogy meginvitáljon a Krónika 40. szülinapjára, és az is, amikor megkaptam az emailt, hogy szívesen veszi a szerkesztőség, ha írok a Krónikás emlékeimről. Nagyjából két és fél éve vett más irányt az életem, azóta négyzetméterek, ingatlanhirdetések, licitek és alkuk, foglalók és vételárak, végül megvalósult ügyletek és nem könnyű ügyfelek vesznek körül. Unalmasan hangzik? Lehet, pedig egyáltalán nem az, izgalmas, és csodás ez a világ is, de erről majd egy másik alkalommal.
Ezt a kitérőt mindössze azért írtam, hogy érzékeltessem, az irodalom, az újságírás, mint szakma, fényévnyi távolságra került tőlem, és már csak véletlen alliterációkban érhető tetten az életemben egy-egy hirdetésben, úgymint pazar panorámával rendelkező..., vagy tökéletes tájolású... Az emlékek viszont azért emlékek, hogy hosszú idő eltelte után is előtörjenek. A kezdetek például, amikor slendriánul csak átlapoztam a készülő újságot, és régi tévésként nem is igazán tudtam, hogy mit kezdjek vele. Emlékszel, Laci? Hát persze, hogy emlékszel! Aztán idővel beavatott lettem, már tudtam mi a dolgom. Képzeletben most is látom magam szerdán reggel, ahogy leülök a kerek asztalomhoz, és kézbe veszem az odakészített újságot, az A3-asokra kinyomtatott példányt, ami a nyomda előszobája. Érzem a kávé illatát, ami ilyenkor körülvesz, és érzem azt a jóleső izgalmat, amivel elkezdem az olvasást.
Már nem úgy, mint az elején, hanem lassan, alaposan, ízlelgetve, és javítgatva, ha kell, míg végül már tényleg nyomdába küldhető lesz. Visszaidézem, ahogy hétről-hétre az oldalakat lapozgatva megnyílik előttem a város, kitárja kapuit, és megmutatja minden szegletét. Akkor már megértem, hogy mitől olyan különleges ez a hely, hogy micsoda értékei vannak, és milyen hatalmas itt a közösség ereje. Akkor már nagy büszkeség tölt el, hogy én lehetek az, aki felelősséget vállal minden egyes leütött betűért, ékezetért, és az egész tartalomért. Nem minden szerda egyszerű és egyértelmű az emlékeimben, naná, hogy visszaköszön jó néhány kemény nap, de ahogy az emlékekkel az már lenni szokott, megszépülnek, hiszen ez a természetük.
Pezsgő, fordulatos, izgalmas időszaka ez a Krónikának. Igaz írásokból, szép gondolatokból, kemény véleményekből bőven jut akkoriban a lap hasábjaira. A szerkesztőség - a mi kis mozaik családunk - szívügyének tekinti az újságot. Olykor teljes csendben, máskor viták hevében, gyakran utolsó percben, de elkészül a heti Krónika. Amikor kikerül a nyomdából az illatos, ropogós újság, ugyanolyan izgalommal veszem kézbe, mintha még nem láttam volna egyetlen sorát sem.
Hiszem, hogy a Tiszaújvárosi Krónika elmúlt 4 évtizede és a város életének alakulása kölcsönhatással volt egymásra. Hiszem, hogy akik valamikor is írták a Krónikát, szerették a várost, hogy most sincs ez másképp, és a jövőben sem lesz. Hiszem, hogy akik elindították, és azóta is lehetővé teszik a városi lap kiadását, pontosan tudták, tudják, hogy ez az egyedüli út afelé, hogy a Tiszaújvárosban lerakott társadalmi és gazdasági alapok táptalajra leljenek, formálják, építsék a helyi közösséget, és a nem mindig jó irányba tartó világunkban ez az újság egyfajta helyi lámpás legyen. Hálás vagyok azért a csaknem tíz éves időszakért, amíg a Krónika főszerkesztője lehettem. 40 éves most az újság, én is éppen ennyi voltam, amikor a lap főszerkesztője lettem. Rám csodás évek vártak akkor. Ugyanezt kívánom a Tiszaújvárosi Krónikának, a készítőinek, az olvasóinak, az egész városnak!
Radácsi Zsuzsa