Emlékekről és rajongókról Csézyvel
Előfordul, hogy egy ünnepelt művész távolról sem annyira barátságos személyiség, mint amilyennek az alkotásai alapján elképzeljük. Elég, ha csak a filmjeiben szelíden mosolygó Robert Redfordot említem, aki már nagyon régen lenyilatkozta, hogy senkinek nem ad autogramot. Megszámlálhatatlan riport készült már fanatikus rajongók túlkapásairól, de egy témát mindig elfelejtenek körbejárni a médiában: van-e egy olyan emberi minimum, amihez egy sztárnak is illene tartania magát? Erről is kérdeztem múlt szombaton a Gasztro korzó első fellépőjét, Csézyt.
- Olvastam, hogy ön is nehezen engedi el a nyarat, de most nincs okunk a szomorkodásra.
- Igen, ez az ősz páratlan, nem tudom, mikor csodáltam meg annyira, mint most, mert talán nem volt ennyire pompás az elmúlt években. Most álomszép, úgyhogy igyekszem sok időt tölteni még a kertben. Ha novemberig elhúzódna az indián nyár, nagyon elégedett lennék.
- A koncert közben említette, hogy régen sok időt töltött városunkban. Milyennek találja?
- Igen, éltek itt rokonaink, akik már elköltöztek Budapestre. Gyerekkoromban sokszor meglátogattam őket, ezért mindig nagyon meleg szívvel gondoltam Tiszaújvárosra. Most is gyönyörű és kellemes, örülök, hogy itt énekelhettem. Ezúton is köszönöm szépen a meghívást!
- Gyerekként álmodozott arról, hogy egyszer híres és elismert énekesnő lesz?
- Nem nagyképűségből mondom, de mertem remélni. Az édesanyám énektanár, mindenféle fokozatú zenei iskolát kijártam, énekművészi diplomát szereztem. Óvodás korom óta énekes akartam lenni, erre tettem fel az életemet, és rendkívül szeretem, amit csinálok. Éppen az imént találkoztam egy hölggyel, aki azt mondta, nagyon sokat segítettek neki a dalaim, hogy belőlem merített erőt. Pontosan ezért, az emberek segítéséért vagyok ezen a pályán. A mesterségem hatásának és erejének értéke nem mérhető pénzben, úgyhogy szerintem a zene a legcsodásabb dolog a világon.
- Úgy vélem, nem magától értetődő, ahogyan a művész feladatáról gondolkodik. Ugyanis nekem mindig az jutott eszembe önről, hogy igazán törődik a hallgatóival. Olyannyira, hogy egyiküket nemrég az otthonában látogatta meg, és végig a kezét fogva az ágya mellett, csak neki énekelt.
- Tényleg nagyon szeretem az embereket, imádok velük beszélgetni, bárhonnan és bármelyik szakmából jöjjenek is. A sorsok mindegyike más-más történet, és igen, akiről konkrétan tudom, hogy szeret engem, és vágyik valamire, de nem tudja elérni azt - mert például egy betegség az ágyhoz köti - akkor ha van időm, boldogan teljesítem a kívánságot. Az említett találkozás fantasztikus volt, attól rengeteg erőt kaptam én is, és egyáltalán nem biztos, hogy Zsuzsi erősebben töltekezett belőlem, mint én belőle. Ha valaki olyan méltósággal és annyira kitartóan visel egy betegséget, mint ő, az példaértékű. És elgondolkodtatja az embert, hiszen természetesnek vesszük, hogy fel tudjuk emelni a karjainkat, hogy minden nap rohangálunk össze-vissza, pedig nem magától értetődő, ha minderre képesek vagyunk.
- Amint az sem magától értetődő a művészvilágban, ahogyan és amennyire ön szereti a rajongóit. Volt bármiféle terve arra a pályája elején, miként kezeli majd az örömében odaugró és bemutatkozásra, autogramra, közös fotóra vágyakozókat, vagy csupán ösztönösen élte meg az első ilyen helyzeteket?
- Erre vonatkozóan sem volt előzetes megfontolásom, mindig azt csinálom, amit jónak érzek. És nagyon sajnálom azokat az előadókat - ha vannak ilyenek -, akik nem szeretik az embereket, hiszen sokan azért törődnek velük, azért hallgatják a dalaikat, és azért mennek el a koncertekre, mert valamilyen oknál fogva feltétel nélkül szeretik őket. A rajongóim kedvessége okán éveken át rendeztem karácsonyi vacsoraalkalmakat is, saját készítésű ételekkel az otthonomban, ahová levelezés alapján mindig meghívtam öt hallgatómat. Sokukkal a mai napig tartjuk a kapcsolatot, sokan ott voltak az esküvőnkön is. Nekem annyira jólesik, amikor megtudom, hogy valaki azért szeret, mert az én dalomat játszották vagy személyesen én énekeltem a háttérben, amikor jó történt vele!
Ördögh István