Átjáró a civil és a művészi lét között

Arany Gusztáv festménykiállításával indult a Tiszaújvárosi Tavasz rendezvénysorozat. Gusztáv egykori leninvárosiként most egy kiállítás erejéig visszatért emlékeivel és képeivel. 

- A kiállítással azonos nevet viselő Átjáró alkotásokat ajánlom a figyelmükbe, amik átjárást biztosítanak a civil élet és a művészi lét között - mondta Lepés Imre bölcsész teológus a kiállítás megnyitóján.

- Ezt a két festményt csak együtt kell és csak együtt lehet értelmeznünk. A két műalkotás a tárlaton bármelyik festményhez elvezetheti a szemlélődőt. Kiléphet a gyömrői tópartra, megpillanthatjuk a víz tükrén megcsillanó napfényt, bekapcsolódhatunk a stégen lévő fiatalok beszélgetésébe, elmerenghetünk a tiszaújvárosi tó vize alatti örvényeken és kiléphetünk a szétáradó fényre. Gusztáv képein leginkább a természet mozdulatai, hangulatai és különleges fényei jelennek meg. A tárlatra barátok, családtagok, régi és új ismerősök is kíváncsiak voltak.

- A mi ismeretségünk, ha lehet annak nevezni, egy igazán érdekes történet - mondta Bodnár Sándor.

- Én Arany Gusztávot csak a Facebookról ismertem. Szoktuk lájkolni egymás képeit. Ő festményeket szokott kirakni, én pedig a fotóimat. Mi csak ennyire ismerjük egymást, sőt inkább csak egymás munkáit ismerjük. A kiállításmegnyitó napján írt nekem egy üzenetet, hogy lenne-e kedvem eljönni a kiállításra, ahol személyesen is megismerkedhetnénk. Ezért jöttem el. Nagyon szép festményei vannak, hihetetlen, hogy ecsettel születnek. Én hasonló témában fotózom, én is a természet pillanatait szeretem megörökíteni. A festészet iránti szerelem évtizedes múltra tekint vissza. Gusztáv már gyerekkorában megismerkedett az ecsethasználattal, a színek játékával.

- 1975 egy nagyon meghatározó évszám az élemben - emlékszik vissza Arany Gusztáv a kezdetekre.

- Minden akkor kezdődött, amikor ötödik osztályos lettem és az osztályfőnököm, dr. Lantos Jánosné, aki egyben a rajztanárom is volt, a szárnyai alá vett. De nem csak engem, abban az időben minden gyereknek segített, aki szeretett rajzolni, festeni, volt egy kis affinitása ahhoz, hogy kirajzolja magából a gondolatokat, érzéseket. 

Nagy szeretettel irányítgatott minket. Igazi boldogságfestés, boldogságrajzolás volt. Minden napunknak volt egy olyan része, amikor csak ezzel foglalkoztunk. Nagyon szerettem ezt az időszakot. Aztán a folytatás már nem volt annyira mesés. Középiskolába az akkori Kun Bélába jártam, az a miliő már teljesen más volt. 

A rajzórákon a perspektíva, rövidülés, a kockacsonkolás ment, így nálam gellert kapott a festészet, jó ideig nem foglalkoztam vele. Viszont, ami ebben az időben már inkább elvarázsolt, az a biológia és a kémia volt. Nagyon szerettem a laborgyakorlatokat, mert a vizsgálatok színesek voltak és sokat kellett rajzolni. Aztán a '90-es évek elején rám talált Jim Morrison és a The Doors zenéje és akkor valami átkattant bennem. Elővettem a jegyzetfüzetemet és újra elkezdtem rajzolni, amit azóta kis időre sem hagytam abba. Tíz évvel ezelőtt volt Tiszaújvárosban egy kiállításom, akkor 50 éves volt a város, most a 60. születésnapján újra itt lehetek és a képeim is. Az külön megmegtiszteltetés, hogy a Pataki János Galériában mutathatom meg a műveimet. A „kispatakival" nagyon jó volt a kapcsolatom és a családomnak is. Jó barátja volt édesapámnak és az édesanyámnak is. Apukám egyébként kisplasztikákat készített, mi nagyon jól kiegészítettük egymást. 

Sokszor kivitt engem a Sajó árterére. Én mindig találtam olyan mozzanatát a természetnek, amit lerajzolhattam, ő pedig mindig talált olyan uszadékfát, amit megfaraghatott. Ma már Gyömrőn élünk, ahol a tónál minden négyzetcentiméteren legalább ötszáz olyan pillanatot lehet felfedezni, amit érdemes lefotózni és utána vászonra vinni. Nagyon inspirálnak a fények, a mozgó levegő, a víz, meg hát ott vannak a felhők, azok a tünékeny pamacsok, amik szintén sokszor motiválnak. 

ema