A világ tágas és színes

Hétéves lehettem, amikor az unokatestvéreméknél megismerkedtem a hangjával. Érdekesnek találtam, ezért közelebb mentem a lemezjátszóhoz, mellette pedig ott hevert az épp forgó korong borítója is. Rajta egy elegánsan öltözött hölgy portréfotójával és a keresztnevével. Bár az azóta eltelt harminchárom esztendő folyamán kissé elhalványult ez a képsor az emlékezetemben, a Retro majális alkalmával ismét a régi fényében elevenedett meg a lelki szemeim előtt, mialatt Vincze Lillával beszélgettem

. - Hogy érezte magát nálunk?

- Igazán remekül. Boldog vagyok, mert egy csodálatos, széles, valamint a korosztályokat tekintve meglehetősen vegyes közönség fogadott a színpad előtt. Az is rendkívül tetszett, ahogyan a szervezők az első perctől fogva végtelenül professzionálisan és lelkesen gondoskodtak a fellépésemről.

A szívélyes vendéglátást ugyancsak köszönöm nekik! Tiszaújváros régen is egy ikonikus helyet jelentett a Napoleon Boulevardnak, kivétel nélkül szép emlékek fűznek ide. Noha ezúttal egyedül jöttem, több szempontból is különösen megható volt számomra, hogy pont most énekelhettem itt újra. Hiszen Tiszaújváros a 60. születésnapját ünnepli, nekem épp 40 évvel ezelőtt indult be igazán a pályafutásom, ráadásul 65 éve élem az életemet. 

A különleges hármas jubileum hangulatát pedig a téren kiállított régiségek is fokozták számomra, mert visszaidézték a '70-es évekbeli gyerek- és a zeneileg is tomboló, gyönyörű élményekkel teli fiatalkoromat, azaz a '80-as esztendőket. Egyébként, amikor 1986-ban már Napoleon Boulevard név alatt megnyertük az Interpop Fesztivál nagydíját Siófokon a „Kérlek, ne félj!" című dalunkkal, még nem gondoltam, hogy 2026-ban is énekelni fogok. Ugyanis nem hittem abban, hogy a pop-rock műfaj népszerűsége több generációt is átívelhet.

- Szakmai értelemben milyennek értékeli az elmúlt 40 évét? -

Annak ellenére, hogy nem tudatosan, hanem nagy találkozások révén épült fel a pályám, rendkívül büszke vagyok, mert műfajok sokaságában szereztem tapasztalatot. Amit csak lehetett, kihoztam a mögöttem hagyott évtizedekből, boldog életet éltem mindabban, amit a döntéseim, továbbá a találkozásaim lehetővé tettek. És azt szintén bátran kijelentem, hogy nem csak a múltból élek. Mint mindenki, én is próbálok megújulni, újat teremteni, más dolgokban is részt venni. 

- Ha elölről kezdhetné a karrierjét, csinálna másként valamit? 

- Többre is képes lettem volna, de tényleg nem vagyok elégedetlen. Viszont az ugyancsak igaz, hogy olyan erős példaképeim vannak, akik által magas a mércém. Egyikük Katona Klári. Az én játékos, kísérletező alkatom okán nem gondolom, hogy bármelyik lemezem utoléri például az ő „Titkaim" című korongját, ami számomra maga a tökéletesség. 

- Említette, hogy 65 éve éli az életét. Érzelmi és gondolati síkon mit emelne ki ezzel kapcsolatban? 

- Alapvetően egyre jobban vágyom vissza arra a pontra, ahonnan elindultam: egy szál gitárral a kezeim között énekelni. Már nem sóvárgok igazán nagy koncertek után. Természetesen volt olyan időszak is az életemben, amikor csupa rendkívüli helyszínen, óriási tömegek előtt énekeltem, és mindannyiszor imádtam. De most már inkább ezeken a pici, zenei és intellektuális értelemben véve finomabb, jellegzetesebb előadóesteken érzem erősebben azt, hogy van mondanivalóm. 

- Ön szerint meddig érdemes a „színpadon élni"? 

- Amíg az ember olyan állapotban és energiarendszerben van, amiben még önazonosan, hitelesen tud adni és képes gyógyítóan hatni a közönségre. Van, aki azt mondja, addig énekel, amíg csak lehet. Én vitatom ezt az állítást, mert nem vagyok a szakmám rabja, nem csak arról szól az életem. A zene nagyon-nagyon jó, temérdek erőt adott, sok tekintetben fel is épített, de a világ tágas és színes. Ennek megfelelően szívesen járok a pályatársaim koncertjeire - tudok örülni a sikereiknek - továbbá örömmel merülök el egyebek mellett például az irodalomban, valamint a színházművészetben és a filmművészetben. 

- És milyen az a Vincze Lilla, aki elvegyülve a nézők között énekel egy pályatársa koncertjén?

- Mindvégig a vidéki lány maradok, akinek a családja, a baráti köre és a zene a legdrágább kincse. Mert nem lehet mindent megvásárolni. 

- Beszélgetésünk zárásaként mire hívná fel olvasóink figyelmét? 

- Legyetek jók, mert sokkal egyszerűbb az egyenes út! És alakítsátok ki azt a kört, amiben szüntelenül meleg szívvel fordulnak felétek! 

Ördögh István