Tartozunk annyival a hazánknak,hogy összekapaszkodunk

Molnár Ferenc Caramel akusztikus koncertje zárta a Tiszaújvárosi Tavasz programsorozatot május 22-én. A honi könnyűzenei élet egyik legmeghatározóbb alakja Kardos Norbert és Dajka Krisztián hangszeres kísérete mellett, közel két év eltelte után csillogtatta meg újra énektudását a Derkovits Művelődési Központ színháztermében. Fellépése előtt nyilatkozott lapunknak, egyebek között az elmúlt hónapok számára legfontosabb eseményeiről. 

- 2024 nyarán énekeltél nekünk utoljára. Hogyan alakult a karriered azóta?

- Azt hiszem szorgosan töltöttük azt a két évet. A pályám kezdetének húszéves jubileuma alkalmából koncerteztünk tavaly december 14-én a Papp László Sportarénában, előtte néhány héttel megjelent „A hegy szíve" című kislemezem, mindemellett pedig rengeteg fellépésünk is volt. Idén ugyancsak sok koncerttel és újabb albummal is kedveskedünk majd a közönségnek. 

- Mi minden inspirált az alkotásban az elmúlt két esztendőben? 

- Egy tizenegy éves kislány és egy három és fél éves kisfiú apukája vagyok, tizenöt éve alkotunk egy párt a feleségemmel, és már tíz éve házasok vagyunk, szóval a gyerekeimből és a házasságomból táplálkoztam leginkább. És mivel sajnos a közélet is eléggé turbulens volt az elmúlt időszakban, annak kapcsán is született egy-két dal.

- Ha már szóba hoztad a közéleti szerepvállalásodat… Épp egy évvel ezelőtt, Szegeden, a koncerted záró dala előtt tartottál egy rövid beszédet, melyben az összetartozás mellett kiállva kritizáltad a leköszönt kormányt. Ez a megszólalást a pillanat eredményezte, vagy előre eltervezted?

- Spontán szakadt ki belőlem. De nagyon hosszú előzménye volt, hogy végül a színpadon is megmutatkozott az igazságérzetem, azaz „válogatott" jelzőkkel elmondtam a véleményemet. Nem ilyen típusú ember vagyok, de a történtek alapján nálam is el tud érkezni az a pont, amikor azt mondom:

„Na, figyi, akkor most meg kéne állni!" Mert ez az én népem, és nekem fáj, hogy az utóbbi években már úgy nézett az egyik magyar ember a másik magyar emberre, mintha ősellenségek lennének. Tényleg azt vettem észre, hogy jobban gyűlöljük egymást, mint bárki mást a világon, ezért úgy éreztem, ez nem mehet így tovább. Nem mehet úgy tovább, hogy ne mondjam el a közönségemnek: nagyon rossz úton járunk, és innen azonnal vissza kéne fordulni, mert ezt a hajót csak együtt tudjuk kormányozni. Az természetes, hogy máshogy gondolkodunk a világról, hogy eltérőek a politikai nézeteink. De amikor emiatt már kifejezetten bántjuk egymást, ott megálljt kell parancsolni.

És ha az ember nem tudja megállítani ezt a folyamatot, legalább az álláspontját muszáj érzékeltetnie, mert az én ízlésem szerint egy társadalom tudatos megosztása a hatalom megtartása érdekében - finoman szólva - nem egy elegáns politikai eszköz. Ezért szólaltam fel tavaly a színpadon. Rögtön hozzáteszem, púp a hátamon a közéleti szerepvállalás, remélem, soha többé nem áll elő olyan szituáció, hogy nekem így, ilyen határozottan el kelljen mondanom a véleményemet, mert valóban nem vagyok ilyen alkat, meg egyébként tényleg nem kívánja az ember ezt a cirkuszt maga körül. 

- Különben ért bármiféle veszteség a felszólalásod után?

- Nem lenne elegáns, ha elkezdenék részletesen beszélni erről, és panaszkodásnak is tűnne. Azt azért hozzáteszem: kemény időszak volt. Leginkább az fájt, hogy csalódtam olyan művészekben, akikre felnéztem. Akikről soha nem feltételeztem volna, hogy pusztán politikai alapon keresztbe tesznek nekem szakmai téren csak azért, hogy így szerezzenek jó pontokat a leköszönt hatalomnál. Az nem fájt, hogy állami részről rám szálltak, mert tisztában voltunk azzal, hogy ha bárki felszólal, annak retorziókkal kell számolnia. És azért tényleg voltak kemény következmények. 

-„Mert kell egy jobb ország!" - fogalmaztál a nyilvános közösségi oldaladon a választások napján. Szerinted mitől lehet jobb ez az ország? 

- Már apróságoktól is. Egyrészt például attól, ha újra tudunk majd közelíteni egymás felé, és ezáltal talán egyszer természetes lesz az, hogy nem egyformán gondolkodunk a világról. Másrészt pedig remélhetőleg innentől kezdve már nem lesz többé gyűlöletkeltő plakát a köztereken, uszító hirdetés a tévében, az interneten, a nyomtatott sajtóban, azaz végleg megszűnik az a hatalmasra fújt médiagépezet, ami ontotta magából azt a félelmetes, Goebbels-i propagandát. Hiszen az érzelmeink és a gondolkodásunk állami részről történő befolyásolása - többek között civil szervezetek, valamint bizonyos szakmák egyes képviselőinek megbélyegzésével - már nagyon hosszú ideje zajlott.

És tudod, minden galádság így, szavakkal kezdődik. Azzal, hogy azt mondják, Brüsszel az ellenség. Azzal, hogy azt mondják, az újságírók között külföldi ügynökök vannak. Vagy éppen azzal, hogy tiltakozó művészeket és egyéb, közszereplést önként vállaló személyeket hazaárulóknak minősítenek.

- Lehet még valaha egységes a társadalmunk? 

- Tartozom magamnak meg a magyar társadalomnak is annyival, hogy hinnem kell az egység megvalósulásában. És tudod, mit mondok? Hiszek abban, hogy egyszer csak mindannyian újra testvérként tudunk majd tekinteni egymásra. Tudom, ez egy naiv álomnak tűnik, de visszatekintve április 12-ére, azt gondolom, bármire képesek vagyunk. Mert lehet, hogy az utolsó utáni pillanatban, de megmutatta a magyar társadalom, hogy nem lehet becsicskítani. Büszke vagyok arra, hogy meg tudtuk állítani ezt az egészet, és bízom abban, hogy az idő múlásával bekövetkezik majd a „gyógyulás".

- Hogyan képzeled el a „gyógyulás" folyamatát? 

- Bármennyire kellemetlen az elszámoltatás, anélkül valószínűleg nem léphetünk tovább. És nem azért, mert Magyar Péter élvezi a számonkérést. Péter közvetlen munkatársaitól konkrétan tudom, hogy nem élvezi, sőt számára is kifejezetten fájdalmas. Mert minél mélyebbre ás, annál több minden derül ki, és tisztában van azzal, hogy a további, feltárásra váró ügyek még inkább traumatizálni fogják a teljes társadalmat. De nincs más választása, végig kell csinálnia. Mert anélkül, hogy megértenénk, mi történt, vagy mit tettek velünk, nem fogunk tudni továbblépni.

- Beszélgetésünk zárásaként mi mindenre hívnád fel az olvasó figyelmét a jövő tekintetében?

- Boldog lennék, ha teljesen eltűnne a társadalomból az autokrácia iránti vonzalom, örülnék, ha ezentúl minden országgyűlési választás alkalmával kizárólag annak alapján húznánk az X-et, hogy szerintünk melyik az a párt, amelyiknek a politikusai képesek lehetnek erkölcsileg, gazdaságilag meg mindenhogy jól kormányozni. Ezeken túlmenően pedig nekünk, hétköznapi embereknek egy kicsit távolabbról kéne követni a politikát, azért, hogy ne változzunk át ötéves kisgyerekekké, akiket az orruknál fogva lehet vezetni propagandával, juttatásokkal, látszólagos intézkedésekkel, hergeléssel. Azt is kívánom, hogy legyen olyan józan ítélőképességünk, amelynek alapja a sokoldalú tájékozódás, továbbá a folyamatosan áramló információk ellenőrzése. 

És találjunk egymásra, érezzük a valós összetartozást! Tudod, mindig verjük a mellünket, hogy Magyarország egy több mint ezeréves keresztény állam, hát akkor tartozunk annyival az ezeréves hazánknak, hogy összekapaszkodunk és nem bántjuk egymást. Ennek kapcsán arra is gondolok, hogy mindentől függetlenül legyünk érzékenyebbek a honfitársaink - pedagógusok, ápolók, újságírók, művészek, diákok, nyugdíjasok, kisebbségek, a „más" emberek, a beteg emberek - problémáira és arra is, hogyan, milyen körülmények között nőnek fel az állami gondozott gyerekek. 

Mivel az öcsém autista, kifejezetten gyakran beszélek a fogyatékkal élő emberekről és az ő gondjaikról. Hogy vegyük már észre őket is! Ha pedig bárki bajban van, menjünk oda hozzá, és jelezzük neki: a lehetőségeinkhez mérten számíthat a segítségünkre! Valakinek az is rengeteget jelent, ha csak meghallgatjuk. Ha valóra válik mindaz, amit az imént elmondtam, akkor szinte teljesen mindegy, ki vezeti ezt az országot. Csak az a fontos, hogy valóban a mi érdekünkben igyekezzen! 

Ördögh István