Egy előadás, amely a valóságból ered

Horváth Renátó Testbe zárt ima című táncszínházi előadása várja a nézőket a Derkovits Művelődési Központban április 26-án. A produkció a táncművész 2019-ben tragikus hirtelenséggel bekövetkezett bénulásának történetét, egy gyökeresen megváltozott élet periódusait dolgozza fel. Hogyan született meg az előadás? Mire számíthat, aki ott lesz a nézőtéren? Ezekre a kérdésekre is választ kaptunk a Karakter Alapfokú Táncművészeti Iskola egykori növendékétől. 

- Emlékszik a pillanatra, amikor felvetődött önben, hogy történetét színpadra vigye? 

- Amikor még az intenzív osztályon feküdtem, és korántsem volt biztos, hogy életben maradhatok, eldöntöttem: küzdenem kell, ki kell lábalnom ebből a helyzetből, bármennyire úgy tűnt is, nincs kiút. Az előadás tervébe tudtam kapaszkodni, az adott reményt a jövőt illetően. Nyilván akkor még nem láttam, mi lesz az állapotom végkimenetele: tudok-e majd magamtól mozogni, és ha igen, milyen szintig lehet felfejleszteni a kezdeti helyzetet. Mindenképp az vitt előre, hogy ha már így alakult, a színpadon is szeretném elmesélni az életem ezen szakaszát - és a tánc formanyelvén keresztül, hiszen az az én kifejezőeszközöm. 

- Ezek szerint nem a bánatából eredt az alkotófolyamat. 

- Egyáltalán nem, annál inkább az élni akarásból. Az motivál a mindennapokban, hogy újra van feladatom. Sokat vívódtam, lehetek-e ilyen helyzetben hasznos részese a társadalomnak, de most már azt mondhatom: igen, mert végre tudok valami olyat csinálni, amivel a közjót szolgálhatom. 

- Kik segítettek önnek az előadás létrehozásában? 

- Kezdetben túlnyomórészt a volt egyetemi csoporttársaimmal vettem fel a kapcsolatot, ők tették ki a csapat oroszlánrészét, valamint volt kollégáim és közeli barátaim, akikkel Miskolcon dolgoztam együtt. Ez az előadás - azon kívül, hogy én is benne vagyok - azért is érdekes, mert például a koreográfus asszisztensem, Mohai Cintia - aki ugyancsak önmagát táncolja a produkcióban - végig ott volt velem a bénulási folyamat során, és azóta is rengeteget segít nekem: többek között instruálja a táncosokat, ha éppen - nagy ritkán - nem lehetek ott egy próbán. Az is igaz, hogy a produkció jelenlegi változata már részben más összetételű szereplőgárdából áll az ősbemutatóhoz képest. De az „új" kollégák sem ismeretlenek számomra, mert annyira kicsi a profi táncosok közössége, hogy valamilyen szinten mindenki ismer mindenkit, ez pedig nagymértékben megkönnyíti a közös munkánkat. 

- Mire számíthat, aki ott lesz a nézőtéren április 26-án? 

- Nem egy olyan könnyed történetre, mint egy csillogó musical vagy operett, mert az élet sem olyan. Hiszen mindannyiunknak adódnak problémái, melyeket, ha besöprünk a szőnyeg alá, vagy akár ha a saját harcunkkal nem nézünk szembe, akkor azt hiszem, önmagunk dolgát nehezítjük meg. Aki szereti a valóságból eredő történeteket, annak érdemes megnéznie ezt az előadást. Hozzá kell tennem, tizenkét éves kor felett, mert olyan témákat feszegetünk majd, mint a megváltozott élettel és az átalakult emberi kapcsolatokkal való szembesülés, a pánikbetegség, a gyógyszerfüggőség vagy a kórházon belüli abuzálás. De természetesen próbáltam úgy összeállítani a produkciót, hogy azért minden másodpercben „ne forgassuk meg a kést" a nézőben, hiszen nem is erről szól ez az egész. 

- Milyen visszajelzéseket kapott idáig a produkcióról? - Összességében elég pozitívan állnak az előadáshoz. Megvallom őszintén, eleinte én is tartottam attól, hogyan fogadják majd, viszont csodálatos sorok és egyéb visszacsatolások érkeztek hozzánk, melyekben bátorítottak minket: folytassuk, menjünk tovább ezen az úton, hogy minél többen láthassák ezt a történetet. És szerencsére egyre több játszóhelyre jutunk el, ami óriási siker számunkra. 

- A szavaiból úgy tűnik, fizikai értelemben is egyre jobban érzi magát. Jól sejtem? 

- Igen, a kezdeti állapothoz képest már sokkal jobban vagyok. A tüdőm is megerősödött, évek óta magamtól lélegzek. De akármennyire bízunk is a csodákban, azért próbálunk reálisan gondolkodni. Most a szinten tartás fázisában vagyunk. Ettől függetlenül abszolút megvan az esélye annak, hogy egyszer lábra állok, és újra mozogni fogok, hiszen a gerincvelő nem szakadt el, bár kissé elvékonyodott a nyaki 2-es csigolyától hátközépig. Ezért nem jut el a „parancs" az agyból a végtagokba. Ugyanakkor a teljes testérzet visszatért: csiklandós a talpam, és érzem, amikor megérintenek. Sőt, tudok szólni, mielőtt az akaratlan mozgás elindul a lábaimban, mert a gerincvelői reflex azt a „parancsot" már továbbítja az agyba. Tehát hézagosan ugyan, de működik a kommunikáció az agy és a test között, azonban még trenírozni kell, hogy eljussak, ha nem is a teljes gyógyuláshoz, de egy még jobb állapotba. Mindemellett pedig várjuk az orvostechnológia fejlődését, valamint az ezzel kapcsolatos új lehetőségek eljutását hazánkba - vagy annak közelébe - a még nagyobb, látványosabb javulás érdekében. Nem tagadom, egy bizonyos idő után nagyon fárasztó tud lenni nap, mint nap „nehezített pályán" létezni. Viszont mindaz, hogy sikerült megterveznem, létrehoznom és menedzselnem valamit, amely sokak javára válhat, megerősített abban, hogy bár évekbe telik, de egyszer újra járni fogok. Ördögh István