Az én Krónikám
Az alábbi írás a Krónika 40 cikkíró pályázatunkra érkezett, de túllépte a terjedelmi korlátot (3000 karakter), ezért nem vehetett részt a pályázaton. Ám közlésre méltónak találtuk.
Amikor megszülettél, harmincéves voltam. Nagyon vártunk és örültünk neked. Vágytunk egy saját, független lapra, ami csak a miénk, Leninvárosé. Addig a Borsodi Vegyész oldalain olvastuk a város fontosabb történéseit. Egy várost megismerni, megszeretni valóban csak az tud, aki itt éli le élete nagy részét, együtt formálódik a város fejlődésével, itt az otthona, kenyere, barátai. Aki boldogan lép ki az utcára, mert érzi, hogy befogadták, szeretik, ami nagy erő a gondokban is. Sokszínű ez a város, jövünk az ország minden szegletéből, még a határon túlról is egy jobb, biztosabb élet reményében.
Jövünk az akkor még fiatalok városába, ami lassan triatlon- és sportvárossá növi ki magát, hogy ma már a termálvizével és gyógycentrumával Dél-Borsod gyöngyszemévé váljon. Az ember általában a szépre emlékezik. Sok az emlék, még a város fejlődésével kapcsolatos is. A Derkóban dübörög az Edda, a Mobil klubban nagy az élet, van, hogy naponta benézünk egy-egy rendezvényre, akkor még ráértünk. Itt beszéli meg Tarr Béla filmrendező a Panelkapcsolat forgatását, amiben szinte a fél város statisztál. A báli jelenetnél ott ülök férjemmel a Koltay-Pogány házaspár mellett, együtt énekelünk, táncolunk, aztán a bemutatót megkönnyezem, rájőve a művészet és a rendező nagyságára, ahogyan filmre vitte az életet, az akkori panelcsaládok gondjaival.
Ha már Leninváros, lett egy híres Lenin szobrunk is a város főterén. Emlékezetesek és elég érdekesek a vele kapcsolatos történéseim. Ott vagyok az avatásnál, találkozunk minden évszakban. A tél fehér hósapkát ad rá, nyáron a madarak egyensúlyoznak a fején. Tanúja vagyok annak is, amikor az előttem ballagó nagymamától megkérdezi kis unokája, miért van olyan magasra téve a bácsi feje, mire a nagymama: azért kisfiam, hogy valaki ki ne szúrja a szemét... Amikor rám esik a Lenin-szobor, no, nem az igazi, hanem a majdnem 2 kg-os rézből öntött KISZ ajándék, amit a szekrény tetején tartottunk, és rohanok vérző fejjel a sebészetre. Elég furcsán nézett rám az orvos, akinek ijedtemben nem ecseteltem a valódi baleset okát. Csak annyit mondtam: rám esett a Lenin-szobor.
Szerintem azt hitte, rossz helyre kopogtattam az idegosztály helyett. Elmesélve a valós történetet, annyit írt a kórlapomra: otthonában nehéz tárgy esett a fejére… A most 40 éves évfordulóját ünneplő Krónikához is fűződnek kedves emlékek. Még csak a szárnyait bontogató első években, amikor tényleg sokan írogattunk a lap hasábjain, nekem is megjelenik jó pár nőknek szóló szépítkezési cikkem. Pár év múlva, egy borongós vasárnap délután újra „rám jön" az írás, mert néha majd megfulladsz, ha nem tudod megosztani gondolataidat másokkal is. Elküldöm a cikket a szerkesztőség e-mail címére, és izgatottan várom a csütörtököt. Van Isten! Ott a cikkem! Örömtáncot járok a szobámban. És telnek az évek, bővül, színesedik a lap, nem mondott csütörtököt...
Városunk névváltozásával a lap is új nevet kap. E miatt nemcsak mi, városlakók, de Erdélyben élő anyukám is nagyon boldog volt. Végre leveleit nem a Leninváros, Malinovszkij út 6-ra címezhette, hanem a Tiszaújváros, Árpád út 6 szám alá. Igazi magyar címre. Én meg csak írogatom a gondolataimat, emlékeimet, és hálás vagyok, ha a hosszú évek során viszontlátom a lap hasábjain. Mennyi kedves, elhivatott főszerkesztőt élt meg a Krónika. Varga Koritár László, Hajdú Imre, Weisz György, Radácsi Zsuzsa és a mi szorgos, lapújító, témákat gazdagító Berta Juditkánk! Köszönöm Nektek! Legyen még sok éven át a mi békés városunk független, színes tájékoztatója, most már minden pénteken! Boldog Születésnapot Krónika!
Gál Tivadarné Olgi