A mese nem csak a gyerekeké
Két kisgyerekkel a családban nálunk kötelező rituálé az esti meseolvasás. A felállás legtöbbször, hogy a felnőtt olvas a gyereknek. Múlt hét pénteken a Hamvas Béla Városi Könyvtárban azonban felnőtt mesélt a felnőttnek. Rendhagyó meseesten jártunk, ahol egy mesekutató beszélt a népmesék jelentőségéről, majd egy nívódíjas palóc mesemondó adott elő pajzán történeteket. Leszkoven László mesekutató volt a könyvtári rendezvény első vendége. Ő minden nap olvas mesét. Amiben hisz, azok a magyar népmesék, hiszen ezek valódi korproblémákról és kortünetekről adnak képet.
- Azért kell meséket hallgatni, mert azokban ősi igazság van - kezdi László.
- A magyar népmesét hazugságon kapni nem lehet, ez egy nagy igazság. Olyan bölcsességek vannak bennük, amiből mindig tanulni lehet, minden korosztálynak útmutatót ad, eligazítást, és így advent körül reményt is.
- Csak népmesét olvassunk a gyerekeknek, vagy mai modern történetekhez is nyúlhatunk? Jobb egyik a másiknál?
- Nincs semmi baj a modern mesékkel, másképp hat a kettő. A népmesének természetesebb az üzenete, a modern mesék, a műmesék csúnya kifejezéssel élve nagyon meg vannak csinálva. Készek, megtervezettek és mindig célzottan szólítják meg a fiatalokat. De ha van mondandója, ezeket is el lehet fogadni. A magyar népmesék a lélek ősi bölcsességét szólítják meg, ezért hatnak természetesen, könnyedén, spontán működnek, kommunikálnak a gyermeki lélekkel. Ezek között nem találunk rosszat. Olyan van, ami nehezebben fogható fel, például egy 150 évvel ezelőtt lejegyzett mese ma már nehezen olvasható, egy átdolgozást mindenképpen megér. Egy a lényeg, mindent a helyén kell kezelni. Az előadás után Szeleczki Mónika nívódíjas palóc mesemondó lépett a pódiumra, aki humoros, pajzán népmeséket hozott a felnőtt közönségnek. A népmesék ugyanis eredetileg nem a gyerekekhez, sokkal inkább a felnőttekhez szóltak.
- A régi világban a mese a mindennapi élet része volt, egy jó disznóvágáskor lehetett mesét mondani, tollfosztáskor, fonóban, vagy éppen otthon elcsendesedve az asztal gyertyafényénél - mondja Mónika.
- Alapvetően felnőttek meséltek egymásnak, ez egy felnőtt műfaj. Az egyik mesemondó bácsi úgy fogalmazta meg, hogy a mesék nem az Áronkáknak szólnak, hanem az Áronoknak. De az Áronkák, a gyerekek is mindig ott voltak a felnőttek körül és hallották a meséket, és az, ami az ő értelmi, érzelmi szintjüknek megfelelt, annyit dolgoztak fel belőle. Persze nem értették a kis utalásokat, amikre a felnőttek összekacsintottak, de aztán ők is belenőttek, beleértek a korba.
- Hogy lettek ezekből a népmesékből mára gyerekeknek szóló történetek?
- Kikoptak belőlük a felnőtt vonalak, de azért valamilyen szinten ma is ott vannak. Bár tény, hogy amikor a mesegyűjtéseket összeválogatták, amikor el kezdtek vele dolgozni, ezeket a meséket átírták, kivettek belőle bizonyos epizódokat, átfogalmazták, ahol a felnőtt még összekacsint, hogy ott valami történik, de a gyereknek már nem egyértelmű. - Te nem csak a gyerekeknek, felnőtteknek is mesélsz. Nekünk is van igényünk a mesére? - Nagy rá az igény, igen. Nagyon sok olyan élményem van, amikor egy családi eseményre kérnek fel mesét mondani, és a pici gyereknek elkalandozik a figyelme, de közben látom, hogy a szülőt teljesen beszippantja, ott él a történetben, ez egy nagyon jó visszajelzés.
- Milyen reakciókat kapsz egy-egy pajzán történet mesélése közben?
- Nagyon változatos. Van, aki meglepődik, hogy ilyen is van, hisz ez nincs benne egy meseválogatásban sem. Volt már olyan, hogy valaki nem igazán értette az egészet és felállt, kiment, ez érdekes reakció volt. Leggyakrabban viszont dőlnek a röhögéstől és éppen ezek a reakciók azok, amik a történetet is kerekítik. Én sosem tanulom be a meséket elejétől a végéig, annyit tudok, hogy honnan hová kell eljutni, de a mese ott és akkor formálódik, a közönségtől függően is. Meg hát ugye, amilyen a mesemondó hangulata, olyan lesz a mese is.
venna