Küldetése, hogy segítse az alkotókat

 A „Tiszaújváros 60" rendezvénysorozat keretében Kovács Anikó „Összkép" című tárlatának megnyitásával folytatódott a településünkhöz kötődő alkotók munkásságának bemutatása a Pataki János Galériában. A városunkhoz ezer szállal kapcsolódó képzőművész immár másodszor mutatkozik meg önálló kiállítás formájában - akril képeivel, grafikáival és hernyóselyem sálaival - azon a kiállítóhelyen, ahová talán a legszebb emlékeinek egy része fűzik. 

- „Az életszemléletemet a művészet, elsősorban a képzőművészet irányítja" nyilatkozta lapunknak 1996-ban. Miből ered az alkotás iránti szeretete? 

- Valójában az egész eddigi életemet körbefonta a művészet, mert gyerekkoromban az édesapám egy művésztelep titkára volt. Mindig vitt magával kiállításmegnyitókra, és amikor néztem a képeket, rendre azt mondtam magamnak: „Ó, ha én tudnék ilyet…!" Szóval már akkor „megfertőzödtem".

Majd az élet kezdeményezte a művészi utamat, én pedig úgy egyengettem tovább azt, hogy valóra vált az álmom. De nem mindig az alkotás volt az elsődleges célom. Amint pályakezdőként Tiszaújvárosba kerültem, rögtön kiállítások rendezésével kezdtem el foglalkozni. 

Akkortájt a Miskolci Galéria téli tárlatán való részvétel céljából adtam be egy képet elbírálásra a zsűrinek, de azt követően nem alkottam, inkább elméletben dolgoztam kiállításrendezőként. Szerettem csinálni, mert az a munkakör rengeteg információval is gyarapított. Nagyon sok tárlatot szerveztem, az elsők egyikét Bukta Imre műveiből. Erre rendkívül büszke vagyok.

- Mikor és minek a hatására döntötte el véglegesen, hogy alkotóként is belehelyezkedik a művészet világába?

- Nagyjából tizenöt évvel ezelőtt. Akkor kezdtem el festeni, jártam művésztelepekre és természetesen kiállításokra is. Úgy hét éve nincs már főállásom, ugyanis ArnyiKA festőműhelye néven megalapítottam a saját műhelyemet, ahol egyébként dolgozom. Becsábítom oda az alkotni vágyókat, és megmutatok nekik olyan technikákat, amiket bárki elsajátíthat. 

Mert nem feltétlenül kell mindig nagy tudás ahhoz, hogy valaki teremthessen. Nyilván az alkotáshoz szükséges elmélyülni bizonyos ismeretekben, de ezekben segítek az érdeklődőknek. Akárcsak abban, hogy munka és család mellett miként találják meg a saját területüket a képzőművészetben. Együtt el szoktunk menni a Miskolci Galériába egy-egy kiállításmegnyitóra, mert szerintem fontos, hogy ne csak a Pinterestet nézzük.

Az is egy jó dolog, mert nagyon sok olyan anyag fellelhető a világhálón, amiből lehet tanulni. Főleg az újabb technikákat. De véleményem szerint ugyanilyen lényeges, hogy vizsgáljuk meg azt is, hol tart a magasművészet, milyen új törekvések vannak, mert ezek is befolyásolják az ember művészeti ízlésének, művészi látásmódjának alakulását. 

- Átvitt értelemben milyen szerepet tölt be az életében a képzőművészet? 

- Számomra ez egy segítő tevékenység, melynek során megmutatom a magasművészetben nem munkálkodó érdeklődőknek, hogy bárki alkothat, és azt is, miért jó ez. Mert a képzőművészet által fejleszthető a személyiség, valamint kialakítható a lelki egyensúly.

Mivel az életemnek egy szakasza sok nehézséggel telt, mindig a képzőművészetben találtam megoldást arra, hogyan ne veszítsem el a talajt magam alól. Az alkotás egy olyan biztos pont számomra, amihez mindig odafordulhatok, ami minden esetben kihúz bárminemű problémából. Ez nyilván nem feltétlenül a magasművészet jellemzője, mert az nem mindig terápiás alkotási folyamatot takar. 

Egyébként néhány éve művészetterápiával is foglalkozom. Ezen a területen a képzőművészetet eszközként használjuk az önismeret fejlesztésére és a lelki egyensúly visszaállítására. Tehát nem feltétlenül a kiállításokon való részvétel, a „szereplés" és az önmegvalósítás a legfontosabb számomra. Sokkal inkább az, hogy segítsek másoknak elsajátítani az alkotás folyamatát és megérezni annak örömét. 

- Képzőművészként sohasem vágyott nagyobb ismertségre, szélesebb körű elismertségre?

- Nehéz téma ez. Mindenkinek van egy teherbíró képessége, és lehet, hogy az enyém ebben kifújt. Amikor elkezdtem aktívan képzőművészettel foglalkozni, abban tanulni, még voltak vágyaim, amik aztán nem úgy alakultak. De nekem azok sem a bemutatkozásról szóltak, hanem arról, hogy elmélyülten megtanuljak valamit. Most jól érzem magam ebben a segítő szerepben.

- Nincs hiányérzete? 

- Nincs. Inkább a saját teherbíró képességemet szoktam problémaként értelmezni. Azaz, ha valamit nem érek el, azt mondom magamnak, az én hibám. Mert nem vagyok eléggé erős és törekvő. 

- Szerintem ez nem igaz, hiszen küldetésének tekinti, hogy segítse az alkotni vágyókat. 

- Igen, végül mindig arra jutok, hogy vannak erősségeim is. De ahhoz, hogy például „ide megérkezhettem", egy hosszú, kudarcokkal és sok minden mással szegélyezett utat kellett megtennem.

- Ön szerint mi a feladata egy képzőművésznek és egy, az alkotót segítő mentornak? 

- A művész teljes mértékben csinálja, amit tud, amihez ért, ne hagyja, hogy bárki eltérítse az útjáról, hanem menjen tovább és tovább. A jó mentor pedig véleményem szerint alázatos és türelmes. 

- „Az én olvasatomban háromféle alkotó van: az élményfestő, aki már meglévő alkotásokat fest újra, az amatőr alkotó, aki már saját gondolatokat is megjelenít a saját eszköztárát használva, és a professzionális alkotó, akit a magasművészeti kategóriába sorolhatunk." Nyilatkozta lapunknak szintén nagyon régen. Igazam van, ha azt állítom, ön professzionális alkotó?

- Jelenleg nem tartom magam annak. Jó volna még kifuttatni az alkotást, ameddig csak bírom, vagy amíg még élek. Aztán, hogy lesz-e belőle magasművészet, nem tudom. Ki kell várni a folyamat végét, és majd kiderül, hogyan értékel az utókor. 

Ördögh István