Zene-Tánc-Világ a Szinvavölgyivel

A Szinvavölgyi Néptáncműhely nemcsak a régió, de az ország egyik legjobb néptánccsoportja. Rendszeres fellépői nemzetközi fesztiváloknak, de hazai tehetségkutató és folklórműsorok állandó szereplői is. A nagy múltú együttes augusztus 20-án kétszer is színpadra állt, délelőtt Miskolcon, este Tiszaújvárosban. Táncszínházi előadásuk előtt egyik művészeti vezetőjükkel, Lévai Anitával beszélgettem, aki huszonévesen egy rövid ideig a Pántlika Néptáncegyüttes koreográfusa mellett volt asszisztens Tiszaújvárosban. A néptáncoktatást itt kezdte, és azóta is ez az élete. 

- Örülök, hogy újra látlak Anita, valamikor a '80-as évek végén találkoztunk utoljára a Pántlika Néptáncegyüttesben.

- Igen, elég régen voltam már Tiszaújvárosban, de a Szinvavölgyivel voltunk itt többször is, szóval vannak emlékképeim a városról, a helyszínről is. Fiatal táncos koromban együtt táncoltam Kulcsár Lacival, a Pántlika egykori művészeti vezetőjével és ő hívott ide, hogy kéne neki asszisztens, nem jönnék-e el. Éppen volt szabad kapacitásom, és rábólintottam. Így kerültem ide a Pántlikához, de csupán egy évig voltam talán. 

- És azóta csak Miskolc? 

- Nem, nem csak Miskolc, mert Nyíregyházán és Pesten is tanítottam a Dózsa gimiben, és időnként előfordultam óraadóként is a Táncművészeti Egyetemen. Kulcsár Laci aztán később alapított egy művészeti iskolát, ott is dolgoztam néhány évet, de most már csak a Szinvavölgyi, illetve a Szemerében 20 évig tanítottam a tánctagozaton annak idején. Most lett egy jogutódja, a Bartók szakgimnáziumban, ahol a tánctagozaton a nyolcadik tanévünket kezdjük.

- Ezzel a hosszú felsorolással megcáfoltad azokat, akik azt mondják, hogy a néptánc már egy kihalóban lévő műfaj. 

- Ó, dehogyis, nem, nem. Főleg a gyerekek nagyon-nagyon sokan vannak. A művészeti iskolák nagyon sok gyereket termelnek alulról, egészen kicsi kortól.

- Gondoltad volna ifjú táncosként, hogy ez lesz majd a hivatásod, ez lesz az utad?

- Igen, én ezt nagyon szerettem volna, csak nem láttam az útját még, mert akkoriban nem volt pedagógusképzés, nem volt művészeti iskolai rendszer.

Voltak C- meg B kategóriás tanfolyamok, két-három évesek, amivel gyakorlatilag legalizálták az együttesvezetői pozíciót, de ennyi. Szóval kérdőjelekkel kezdte az ember, hogy hova, merre. Volt egy civil foglalkozásom, egy szakközépiskolám, közgázban végeztem, és én is úgy kezdtem, mint mindenki más, e mellett tanítgatott az ember, és várta a lehetőséget, kereste, hogy hogyan tovább. 

- A Szinvavölgyiben táncolsz is még, vagy csak művészeti vezető és koreográfus vagy? 

- Már nem. Azt gondolom, elég sokáig táncoltam, majdnem 40 éves koromig, de be kell látni, hogy nem lehet együtt a kettőt csinálni. Azt, hogy kívülről lásd, észrevedd a hibákat, amit aztán a következő próbán tudsz gyakoroltatni, meg az egészet megszervezni, felügyelni, úgy nem megy, hogy közben a színpadon is vagy. 

Azt gondolom, hogy kitáncoltam magam, bennem nincsenek űrök, vagy vágyak, hogy jaj, még egyszer, csak táncolhassak. Én ebből kihoztam táncosként a maximumot, úgy érzem, és akkor hagytam abba, amikor már éreztem a jeleit annak, hogy már nem érdekel. Egy fellépésre, ahogy felkészül az ember, precízen mindent összekészít, átgondolja, és amikor már éreztem, hogy mindez csak felszínes, és rutinná válik, akkor mondtam, hogy itt most abba kell hagyni.

- Koreográfusként, művészeti vezetőként mit hoztál ki a Szinvavölgyiből, amit most Maródi Attilával vezetsz?

- Maródi Attila kollégámmal már 40 éve visszük ezt a történetet, nagyon-nagyon lentről indultunk, amikor a Szinvavölgyit még sehol nem jegyezték. Miskolcon nagyon sokáig az Avas Táncegyütteshez kötötték a miskolci néptáncos életet. Attilával a Szinvavölgyiben táncoltunk, indítottunk egy gyerekcsoportot, fesztiválokra jártunk, és mindig vágyakozva néztük a Nyírség táncegyüttest, a Jászságot, a Biharit, hogy ó, de jó lenne, hogyha mi is erre a szintre jutnánk, hogyha minket is hívnának tanítani. Ezek ilyen állomások voltak a fejünkben, hogy hova kellene eljutni. A gyerekcsoportokkal kezdtük, az első sikereket velük értük el országos szinten, szólóban és csoportosban is, utána kaptuk meg a nemrégiben elhunyt Jóna Istvántól a lehetőségét, hogy átvehessük a nagy együttest is, és onnantól szárnyaltunk.

- Sok idő eltelt azóta, most hol jegyeznek titeket? 

- Most mindenhol. Azt gondolom, hogy az amatőr mozgalomban egyértelműen a felső kategóriában vagyunk, és a profik is tudják, hogy a Szinvavölgyi ott van az első három amatőr együttesben. 

- Táncot és táncszínházat csináltok. Kell a színház a táncnak? 

- Ma már mindenképpen kell. Egy sima folklórműsort úgy, hogy egyik szám jön a másik után, már nagyon nehéz eladni. 

- Ez a mai is egy történetmesélés lesz? - Van táncszínházi felhangja ennek is. Nincs dramaturgiája, de érzelmi hullámvasút van azért ebben. Vannak páros részek, szólók, kicsit visszacsendesedik, aztán megint kap egy dinamikát. Berecz Andrisnak van egy szép éneke, azt tettük az elejére nyitónak, hogy megadja az egésznek az ünnepi hangulatát.

- Hányan vagytok most a csapatban? - Van egy nagy együttesünk, a tagok zömmel már felnőttek és dolgozó emberek, néhány egyetemistával, és pont most váltás van, mert az ifjúsági csapatunkat most egyesítjük a nagyokkal. A tavalyi gálaműsorunkon már koprodukcióban dolgozott a két csapat. Az idén májusban a gálaműsoron, meg a minősítőversenyen, és most az ő próbarendjüket is úgy alakítjuk, hogy a nagyokkal együtt tudjanak 90%-ban együtt dolgozni.

- Mi a legnagyobb elismerésetek, ha nem is a papírforma szerint, de a lelkednek-szívednek a legkedvesebb? 

- Nekem a legnagyobb elismerés igazándiból az, hogy azok a kollégák, akik velünk egyidősek, és egyszerre kezdtük a szakmát, és még mindig a szakmában vannak, érezzük az ő irányukból azt a fajta elismerést, ami ennek a minőségi munkának szól. Én azt gondolom, hogy ez a legfontosabb.

- Mennyire sűrű a naptáratok? Ha most szeretném meghívni a Szinvavölgyit egy táncszínházi estére, mikorra tudnálak titeket lefoglalni?

- Már csak jövőre, jövő tavaszra. Hál' istennek elég sokfelé hívnak minket.

- Meddig fogod csinálni, Anita?

- Hát ez érdekes, mert éppen most kaptam meg nyár elején a nyugdíjfolyósítótól - mert lekértem -, hogy mennyi van még a nő 40-es nyugdíjamig, és van három és fél évem. Mivel Maródi Attila kollégám két évvel fiatalabb nálam, neki még van kilenc éve, szóval azt beszéltük, hogy majd meglátom, hogy a nő 40-nel nyugdíjba megyek, vagy nem, ez egy ilyen opcionális dolog, de a közösen vitt csoportjainkat visszük. Nem fogom otthagyni Attilát. Nyilván ezt a 40 év munkában, barátságban, összetartozásban együtt eltöltött időt nem úgy kell lezárni, hogy otthagyom, és akkor kezdjél magaddal, amit akarsz.

- Ez nem is az a szakma szerintem, amit csak úgy le lehet tenni, csak úgy felállni és lezárni egy papírral és nyugdíjba menni. 

- Valóban nem olyan. Én 13 éves voltam, amikor elkezdtem táncolni, nem volt művészeti iskola, nem voltak nagyon tánccsoportok. Az Avas táncegyüttes hirdetett felvételt és én nagyon szerettem volna néptáncolni. Amikor megláttam egy óriásplakátot, jelentkeztem. Azt mondták, hogy nagyon ügyes vagy, de nagyon kicsi és mivel nekünk 6 órától 10 óráig van a próbánk, megengedjük, hogy bent legyél a próbateremben, és ott oldalt táncolhatsz, de 8-kor menj haza, mert kicsi vagy. Én kitartó voltam, mert nagyon akartam, így nem mentem haza 8 órakor, hanem mindig kitöltöttem a próbaidőt nagy szorgalommal, kitartással. Szóval nem kicsiként kezdtem, mint ma sokan, én 4 év alatt a nulláról felhoztam magam oda, hogy a koreográfiák többségében már benne voltam, és azóta is ez az életem.

berta