Volt egyszer egy bábcsoport

Megvallom töredelmesen, nem jártam még bábelőadáson. Éppen ezért arra a plakátra sem kaptam fel a fejemet, amely városunk valaha volt egyik legnépszerűbb, gyerekek számára alapított alkotóközösségének történetét felidéző tárlatra hívogatja az érdeklődőket Tiszaszederkénybe. A múlt héten megnéztem a kiállítást, és a bábok között járkálva belém csapott a keserű felismerés: „Milyen sok jóról maradhattam le idáig!" Hogy többek között miről, azt a 2007-ben megszűnt Hajcihő bábcsoport egykori alapítójától és művészeti vezetőjétől, Mátyás Zoltántól tudtam meg. 

- Hogyan emlékszik vissza a Hajcihő közel tíz évére? - Egy fantasztikus időszak volt. Nemcsak az én életemben, hanem úgy gondolom, azoknak az akkor még általános iskolás gyerekeknek is, akikkel együtt dolgoztunk, akik sikerrel elsajátították a bábművészet különféle technikáit, és átélhették a báb varázsát ebben a csapatban. Merthogy ez a mesterség egy varázslat. 

- Ön is gyerekként szeretett bele ebbe a varázslatba? 

- Nem, gyerekként fogalmam sem volt arról, mi az a bábozás, nekem az építőjáték volt a kedvencem. Na meg falusi srácként nem bent ücsörögtünk a televízió előtt, hanem kint bandáztunk az utcán este tízig. Viszont a báb szeretete villámgyorsan beszippantott. Másodpercek alatt, amikor megláttam, micsoda élet keletkezhet egy tárgyban. Nagyon nehéz elérni mindezt. De ha a bábos képes megvalósítani, akkor nemcsak a közönségnél csapódik le egy jellegzetes hangulat és egy különleges érzés, hanem a művész lelkében is. Úgyhogy ezen felbuzdulva lelkesen megdolgoztam a bábszínészi végzettségért is, az akkori Állami Bábszínház kihelyezett tagozatán, egy kétéves kurzus keretében. Ezt követően a tiszalúci Tűzvirág Bábszínházhoz kerültem. Az igazgatója Czikora János volt, aki később a városi művelődési ház vezetője is lett. Hívott, majd felvett, és tulajdonképpen abból éltünk, hogy a Tűzvirág Bábszínházzal tájoltunk megyeszerte, valamint Borsodon kívül is. 1994-ben kerültem a tiszaújvárosi művelődési házba, ahol 1998-ban megalakítottam a Hajcihő bábcsoportot. Egy kazinczys általános iskolai osztály keresett meg. Eljöttek megtekinteni egy bemutató foglalkozást, és tulajdonképpen a gyerekek fele ott maradt. Így vágtunk neki ennek a majdnem tíz évnek: a bábozás iránti szeretet, rajongás, jobbnál jobb darabok és hatalmas élmények toltak minket előre folyamatosan.

- Mi mindent tanultak meg a gyerekek ebben a közösségben? 

- Például megcsináltuk a Mulan című mesejátékot: felnarrálva egy nagyon szép zenével, és a tanulók által elkészített bábokkal. Duplán hasznos teljesítmény volt ez, hiszen nemcsak a bábok mozgatását sajátították el a növendékek: kézügyességüket máshogy is sikerült fejleszteni. Amikor végignézik majd a tárlatot a látogatók, kapni fognak egy különleges hangulatot a múltunkról. És ezt nem csupán én állítom. 

- Melyek voltak a Hajcihő bábcsoport legemlékezetesebb sikerei? 

- Részvételünk és eredményünk az egri Országos Nonverbális Fesztiválon, ahol a közönséget hátrányos helyzetű gyerekek alkották. Jó érzés volt látni, milyen nagy örömmel fogadták a játékunkat. Szintén nagyon szép helyezést értünk el a megyei amatőr csoportoknak szervezett művészeti gálán. És persze játszottunk nagyon sokszor a tiszaújvárosi közönségnek is. Ha már szóba került a nonverbális fesztivál… Talán az egyik legnagyobb szakmai és emberi sikerem, hogy egy erősen dadogó tanítványom két év eltelte után már a március 15-ei ünnepségen a Petőfi-szobornál szavalta a Nemzeti dalt. Azt hiszem, ez a példa igazán kifejezi a bábozás jótékony hatását. Természetesen nemcsak a játék, hanem a közösség is gyógyította azt a fiút. A mai napig nagyon büszke vagyok rá! 

- Tizenhat éve nincs már ez a közösség. Lát reményt az újraindítására? 

- Két évig kerestem az utódomat, tanárok, óvodapedagógusok és más, külső szakemberek között, sajnos nem találtam meg. De még nem adtam fel a reményt. A bábművészet is velem van a mai napig, például a beszédtechnika tekintetében: a különböző programok konferálásához tökéletes segítség. És a mi kis csoportunkra is sokat gondolok - nagyon hiányzik. Amint elkezdtünk dolgozni a kiállítás berendezésén, egyre inkább elöntöttek az emlékek, a történetek. Sokszor táboroztunk, a Balatonnál kétszer is. Magunkkal vittük a bábjainkat meg az utazós paravánt, egy éttermessel megbeszéltük, hogy ha igényli, minden nap tartunk előadást, ő pedig ad nekünk cserébe vacsorát. Úgy történt. Szép volt... Az Egyszer volt, hol nem volt… című kiállítás 2024. január 26-ig megtekinthető a Tiszaszederkényi Művelődési Ház Óvárosi KULT Galériájában. 

Ördögh István