Tériszonnyal 5895 méter magasban
Arra a kérdésre, hogy mi az élet értelme, az egyik legjobb válasz az lehet, hogy legyenek az embernek álmai, és valósítsa meg azokat. A tiszaújvárosi Kántorné Ria szó szerint vette a bakancslista kifejezést, és hegyekről álmodott, melyeket szépen sorban haladva legyőzött. Legutóbb a Közép-afrikai Tanzániában a Kilimandzsáró csúcsára jutott fel.
- Hogy jut el az ember oda, hogy már nem elég itt a szomszédban, a Bükkben felmászni a Tar-kőre?
- 2011-ben kezdtem el tériszonnyal magashegyezni a Tátrában és 2016-ban jött az ötlet, hogy menjünk el egy gleccserre. Kimentünk Ausztriába a Venedigerre, és amikor hazajöttünk, fejben írtam egy bakancslistát: Venediger, Grossglockner és Kilimandzsáró. A Venediger megvolt 2016- ban, egy évre rá fölmentünk a Glocknerre, 2018-ban pedig elindultunk Olaszországba az Ortlerre. Ott 3600 méterről sajnos vissza kellett fordulnunk a rossz időjárás miatt. Sokat olvastam a Mont Blancról, de nem tudom miért, azt elengedtem. Nem vonzott annyira, de a Kilimandzsáró ott kattogott a fejemben. Elkezdtem vele egyre többet foglalkozni, sokat olvastam róla, és felvettem a kapcsolatot egy magyar szervezővel, de nem jött össze a dolog. Közben párhuzamosan kutakodtam kinti szervezőknél is, hogy Afrikába hogy lehet eljutni, meg egyáltalán, nőként mennyire biztonságos oda egyedül elmenni. Egy évnyi szervezési munkába telt, de elmondhatom, hogy minden úgy történt, ahogy szerettem volna, ahogy megálmodtam, és ahogy összeraktam a fejemben.
- Honnan lehet tudni, hogy valaki készen áll fölmenni 5895 méterre?
- Csak reménykedni lehet. Próbáltam itthon mindent megtenni annak érdekében, hogy fizikailag, és mentálisan készen álljak, de nyilván volt bennem egy félelem, amikor ott leszek, hogyan fogok megbirkózni a magassággal. A legmagasabb pont addig, amin jártam 3600 méter volt, Ausztriában.
- Hogy indult a túra, mi történt az első napon?
- Az első napon Moshiban, 980 méteren aludtam, onnan autóval fölmentünk 1800 méterig, tehát gyorsan emelkedtünk, így nincs ideje a szervezetnek hozzászokni a magassághoz. És onnan még aznap felgyalogoltunk 3000 méterre. Tehát gyakorlatilag egy nap alatt 980 méterről fölmentem 3000-re, aminek a felét autóval, gyorsan tettük meg, úgyhogy az első nap kicsit meg is ijesztett. Nem beszélve arról, hogy többször láttam helikoptert jönni, menteni az embereket, és a táborból is láttam embereket, akik visszafordultak.
- Nagyon sok egészségügyi kockázata van egy ilyen túrának. Az oxigénhiány gondolom a szívet is nagyon megviseli, a pulzus az egekben van. Milyen érzés volt ez?
- Nagyon-nagyon lassan kell mozogni a hegyen. Sokat kell enni, inni, pihenni és nekem itt rögtön első nap volt egy kis problémám, mert nagyon keveset ettem. Napi háromszori étkezés volt, és az első napi ebédet csomagban kaptam meg a kapunál, induláskor. Mondta a túravezető, hogy ők elmennek intézni a papírokat, a belépési engedélyeket és csak nagyon minimálisan ettem. Amikor elindultunk fölfelé, egyszer ettem egy kis csokit és fönt a táborban, a vacsorából is csak keveset ettem. Akkor mondta a túravezető, hogy ez így nem lesz jó, enni kell, úgyhogy másnaptól minden egyes étkezésnél ott ült bent a sátorban és ellenőrzött. Noszogatott, amikor nem akartam enni - de még akkor meg kell enni tíz kanállal. Gyümölcsből háromféle volt, mindegyikből meg kellett enni egyetegyet, amíg ott ült mellettem. A vízzel is így volt, napközben, ahogy mentünk, ő ment előttem, időnként megfordult, és akkor inni kellett, függetlenül attól, hogy nem látta, hogy én pont akkor ittam előtte. A második nap keményebb volt, mert egy meredek, sziklás részen kellett fölmászni. Próbáltam végig pulzus kontrollal menni. Tudom, hogy mi az a kritikus pont, amikor nem szabad fentebb engedni, 145 volt a maximum, ott mindig szóltam, hogy álljunk meg egy kicsit. Pihenéskor stopperrel mérte az időt a túravezető. Amikor azt mondta, hogy most megállunk 5 percre, és 3 perc után közöltem, hogy én már jól vagyok, nem engedett, még van 2 perc, és nézte a stoppert. A harmadik nap egy kicsit könnyebb volt, mert lankásabb terepen kellett menni. Második este 3900 méteren aludtunk, a harmadik este 3800-on, de akklimatizálódásként aznap fölmentünk 4300-ig, aztán vissza. Negyedik nap fölmentünk 4600-ra, ott megebédeltünk, fönt maradtunk egy kicsit és utána megint le 3800-ra. Az ötödik napon mentünk föl 4680 méterre, a Barafu táborba, ami a kiindulási pont a csúcsra. Oda felértünk dél körül, megebédeltem, lefeküdtem pihenni, és éjfélkor indultunk a csúcsra.
- Ami azt jelenti, hogy 4600 méterről föl 5895 méterre. 1295 méter a szintkülönbség, mennyi idő alatt lehet ezt megtenni?
- A tábortól 6 órányira van a Stella Pont, ami egy kilátópont a csúcs előtt 1 kilométerre, onnan még 1 óra a csúcsig. Éjfél után 10 perccel indultunk el, akkor már mentek sorban fölfelé az emberek, világítottak a fejlámpák. 150-200-an indultunk aznap neki a csúcsnak. Elindítottam az órámat, de rögtön az első 200 méteren rájöttem, hogy nem működik rendesen, a sok ruhától nem jön át a GPS jel, tehát nem mér se távolságot, se szintet, úgyhogy csak az időre tudok hagyatkozni. Haladtunk fölfelé és az volt a furcsa, hogy folyamatosan előztük ki az embereket, akiket már láttam a táborból lentről, hogy elindultak, aztán egyszer csak elfogytak előlünk az emberek. Folyamatosan néztem a túravezető lábát, próbáltam utána lépkedni a lámpafényben és néztem az órát. Úgy gondoltam még másfél óra lehet körülbelül, amíg feljutunk a Stella Pontig. Nagyon soknak tűnt, és én már egyre fáradtabb voltam. Ekkor felemeltem a fejem és megláttam a Stella Pont táblát. Meg is lepődött a túravezető, mert elkezdtem hüledezni és megkérdeztem, hogy valóban itt vagyunk? Rövid pihenő után elindultunk a csúcsra és gyakorlatilag 6 órán belül följutottunk. Végtelenül boldog voltam, mert azt kértem, hogy úgy menjünk, hogy napfelkeltére szeretnék fönt lenni. Reggel 6 órára értünk föl és látni azokat a gyönyörű színeket valami eszméletlen dolog volt. Egy jó órát elidőztünk fönt, és akkor kezdtek azok az emberek odaérni, akiket már fönt a Stella Pont után hagytunk el. 5895 méterről lejöttünk először a táborba 4600-ra. Ott megebédeltem, pihentem egy kicsit, aztán 4 órakor elindultunk és lejöttünk 3100-ra. Az utolsó fél kilométer kegyetlen volt, amikor leértünk a táborba, alig vártam, hogy megvacsorázzak és lefeküdjek.
- Ilyenkor mi van a hátizsákban?
- Túlbiztosítottam magam, nagyon sok gyógyszert vittem, de hál' istennek nem kellett belőle használnom. Volt tartalék ruha, egy kis édesség és napi négy liter víz.
- Milyen a hőmérséklet odafönt?
- Most hideg volt. Aznap, amikor felértünk a Barafu táborba, akkor kezdett el úgy intenzívebben fújni a szél, nem örültem neki, rázta a sátrat. Gondoltam, mi lesz itt éjszaka, amikor majd megyünk fölfelé, meg fogunk fagyni, mert mínusz 10 fok körül volt, de a szél miatt ugye sokkal hidegebbnek éreztem.
- Nem beszéltünk a legfontosabb dologról, miket főztek?
- Reggel volt valami tejbegrízhez hasonló, kicsit édes, kicsit savanykás, az minden reggel ugyanaz volt. Amellett tojásrántotta rizzsel vagy virslivel, vagy bundáskenyér és gyümölcsök. Az ebéd mindig valamilyen zöldségkrémleves volt, csináltak spagettit, penne tésztát, volt ez a fürtös tészta húsos szósszal, zöldséges szósszal és sült hal. A csúcs napján egy nagyon sűrű gulyásleves volt. A vacsora pedig tea minden mennyiségben, rizs valamilyen hússal vagy valamilyen szósszal, nagyon bőséges volt. Befejezésül annyit mindenképpen szeretnék elmondani, hogy nagyon köszönöm a Tiszaújvárosi Mecénás Közalapítvány segítségét, hogy tiszaújvárosiként eljuthattam a Kilimandzsáró csúcsára.
Surányi P. Balázs