Tehenészből népművelő

„És miről akarsz velem beszélgetni?" - kérdezte meglepetten, amikor felhívtam telefonon. Azt hittem, sejti, miért hívom, hiszen hónapok óta már csak érdeklődőként látogatja a Városi Kiállítóterem tárlatait. Február 2-án dolgozott utoljára, az államkincstár kimutatása szerint negyvenhat év száznegyvenhat nap munkaviszony után ment nyugdíjba. A Derkovits Művelődési Központ egykori művelődésszervezőjénél, Tóth Ferencnél jártam, hogy egy picit visszaforgassuk az idő kerekét. 

A művészetek világa már gyerekkorában megbűvölte Ferit, 1972-t írtunk, amikor a sajószögedi kissrác a Meztelen vagy című film forgatásakor statisztált a szomszédos községben Oszter Sándor mellett. 

- Őt kellett a meszes gödörbe dobálni, hangoskodtunk és hasonlók. A falu apraja-nagyja összegyűlt, pörgött körülöttünk a filmes stáb. Élveztem nagyon, és persze kaptunk egy csomó pénzt is a feladatért, úgyhogy tök jó volt. Ez az egyik legjobb gyerekkori élményem - mesélt a kezdetekről. Majd mosolyogva folytatta visszaemlékezését, amikor mezőgazdasági szakközépiskolában folytatott tanulmányai kerültek szóba. Később ki is próbálta, milyen érzés haszonállatok mellett dolgozni. 

- Középfokú növénytermesztő, állattenyésztő és szarvasmarha-tenyésztő szakmunkás is vagyok. Szarvasmarha tenyésztésben egy napot dolgoztam: a középiskola után felvettek műszakvezetőnek az igrici állami gazdaság tehenészeti telepére. Mivel azonban akkora hajam volt, mint Rákóczi Ferencnek, nem igazán tetszettek az ottani szagok, úgyhogy rögtön váltottam, és másnap már a növénytermesztési ágazatban kezdtem, mint függetlenített növénytermesztési brigádvezető. Ott jó fél-háromnegyed évig maradtam, majd átmentem rakodómunkásnak háromszoros fizetésért, mert kellett a pénz a továbbtanulásra. A nyíregyházi főiskolán rajz-népművelés szakon szerzett pedagógusdiplomát, majd egy rövid, ároktői kitérő után 1982-ben visszaköltözve a városba, a Széchenyi iskolában tanított. Ezzel párhuzamosan a művelődési központban vezetett bábszakkört, később pedig műsorvezetőként is dolgozott a helyi tévénél. 

- Sándor György „humoralista" volt az első riportalanyom. Felkészültem az életéből a könyvtárban, kiírogattam a kérdéseket, de a beszélgetésben csak az első kérdésig jutottunk el, mert miután azt feltettem, egy órán át nem tudtam a szavába vágni. Feri ekkor még nem sejthette, hogy hamarosan egy történelmi esemény közepén találja majd magát: ugyanis 1990. február 14-én ő volt az ügyeletes a Derkóban, amikor Grósz Károlyt üldözte a tömeg az utcán. 

- Egy unalmas délutánnak tűnt, egyedül voltam a házban. Egyszer csak úgy felgyülemlett a nép odakint, hogy azt már nehéz volt kezelni. Mondtam a szervezőknek, hogy maradjanak odakint, ne akarjanak bejönni, mert az nem esne túl jól. Szerencsére tiszteletben tartották a kérésemet. Különös érzés tudni, mi minden belefért ebbe a negyvenhat évbe - merengett maga elé. Amikor megkérdeztem tőle, túl van-e már a teljes visszatekintésen, számomra érdekes választ adott: 

- Még nem, még odáig sem értem, hogy végigpörgessem. 

- És mi járt a fejedben az utolsó munkanapod utáni reggelen? - Semmi, és ez a jó, mert máskor mindig feladatokkal a fejemben ébredtem. Egyébként nagyon gyorsan meg lehet szokni - pillanatok alatt. A memoáromat még nem kezdtem el megírni, arra van még időm. Festenem kellene, mert Németh Nyiba Sándor barátom szervez Pesten egy kiállítást, és nincsenek kisebb képeim. De van még egy-két hónapom, hogy behozzam a lemaradást. 

Ördögh István