Régmúltról és mesterségről Jordán Adéllal

A Budapest Klezmer Band koncertje nyitotta a Tiszaújvárosi Tavaszi Fesztivált a Derkovits Művelődési Központban. Az Európában és Amerikában egyaránt népszerű, tradicionális zsidó zenét játszó zenekar vendégfellépőjeként Jordán Adél is énekelt a színházteremben. A Katona József Színház tagjával fellépése előtt beszélgettünk. - Milyen érzések merülnek fel önben, ha a magyarországi holokauszt nyolcvanadik évfordulóját hozom szóba? 

- Alapvetően nem változtak az érzéseim. Úgy vélem, mindannyiunknak van dolga mindazzal, ami nyolcvan évvel ezelőtt történt. Remélem, az idő múlásával és a következő generációk felnövésével talán egyre többet tudunk letenni ennek a traumának a súlyából. Nálunk a nagypapám szüleit vitték el, még én is láttam azt a levelet, mely a vonatból kidobva valahogyan eljutott a nagypapámhoz. A megrázkódtatás emléke az anyukám életét is végigkísérte, én magam vagyok az a családban, aki talán már érdemben képes volt dolgozni a történteken legbelül. Kellett is, annak érdekében, hogy ne adjam tovább ezt a terhet, hiszen - noha közvetlenül nem érintett - engem is meghatároz. Bízom abban, hogy valóban sikerült túltennem magam ezen a traumán, ugyanakkor a gyökereink és a hagyományaink tisztelete, bár nem szigorúan vallásos értelemben, de természetesen a családunk életének a részét képezi. 

- Mikor és hogyan értesült erről a traumáról? 

- Nem tudok konkrét időpontot, helyzetet felidézni. Nem úgy tudtam meg, hogy leültettek és elmagyarázták, mivel kiskorom óta - teljesen spontán - gyakran fel-felvetődnek otthon a történtek. A nagymamám is nagyon sokat mesélt, elmondása szerint ők a szépítkezési szokásának köszönhetően menekültek meg: ugyanis egy napon - „munka" címszóval - gyülekezésre szólították ki őket a menedékhelyükről, de elkéstek, mert a mama éppen a haját tette rendbe, és sokáig gondolkodott, melyik ruhát vegye fel. Mire odaértek, már betelt a létszám. Rohantak a távolból még látszó szekér után, pillanatok múlva pedig megbújva nézték végig, ahogyan a Dunába lőttek mindenkit. A nagymamám egy örökké derűs, igazi túlélő alkat volt, ellentétben a nagypapámmal, akinek ráment a lelki egészsége a történtekre. 

- Milyen hatással voltak a történtek az élete során? - Nekem már szinte csak „lenyomatok" maradtak, mert az anyukám nagyon vigyázott, hogy amennyire csak lehet, ez ne határozza meg az életünket. De szerintem a váratlan helyzetek okozta félelemérzetet vagy a bizonyos helyzetek által kiváltott veszélyérzetet lehet ennek a családi megrázkódtatásnak tulajdonítani. Ugyanakkor - szerencsére - csupán a gyökereim miatt senki nem bántott. 

- Énekelni fog nekünk ma este. Ismerem a dallamos oldalát, és csodálkozom, miért zárkózik el attól, hogy énekesnőként is számon tartsák, hiszen több együttesben is szerepet vállalt korábban. 

- Igen, sok formációnak voltam a tagja, mert nagyon szeretek énekelni, de ettől függetlenül erős túlzás volna énekesnőnek nevezni engem, és ilyen formában én sem tekintettem magamra soha. Ahhoz kell egy olyan hang. Van is nekem elég jó, ha annak idején ezt a pályát választom, és képzem a hangomat, bizonyára sikerült volna énekesi szintre fejlesztenem azt. Egyelőre még nem tartok ott, mert én azt az embert nevezem énekesnek, akiből már abban a pillanatban árad a dallam, hogy kinyitja a száját. A klezmer zenekarban is azt csodálom, hogy felveszik a hangszereiket, és nincsenek határaik, áramlik a muzsika. Ez a kvalitás. Ezzel szemben én csak egy olyan színésznő vagyok, aki már nagyon sokszor énekelt - inkább így címkézném magam, ha feltétlenül szükséges. Viszont az biztos, hogy meglehetősen nagy energiákkal kezdek hozzá a feladataimhoz.

- A mai repertoárjában melyik a kedvenc száma? 

- Az összes darabot nagyon szeretem. Jávori Ferenc remek érzékkel válogatott, a zenekarhoz és hozzám egyaránt jól passzol minden dal. A „Padam, Padam" című különösen kedves nekem, mert annak előadásakor - az éneklésen túl - a színészi oldalamat is megcsillogtathatom egy picit. Egyébként nem csupán a mű, Edith Piaf szintén rendkívül közel áll hozzám: csodálom a hangját, a sajátos előadóművészetét és magát az embert is: a pici, de roppant erős, karakán asszonyt, aki az anyai nagymamámra emlékeztet. 

Ördögh István

0
Hatvan éve együtt jóban, rosszban
Triatlontámogatás

Kapcsolódó hozzászólások