Hatvan éve együtt jóban, rosszban
Hatvan évvel ezelőtt, május 2-án fogadott örök hűséget egymásnak Misi bácsi és Irma néni. Éles Mihály és Éles Mihályné Tiszaszederkényben képzelték el életüket, itt indultak el közös útjukon. Ezt az évfordulót ünnepelték a hétvégén a Tiszaszederkényi Művelődési Házban. A családtagok egy meglepetésebéddel készültek a gyémántlakodalmát ülő házaspárnak. A Református Énekkar pedig egy rövid koncerttel készült a nem mindennapi eseményre.
- Elég nehéz megszólalni egy ilyen meglepetés után - mondta meghatódva Éles Mihályné.
- Itt van az egész család, a két fiunk és a hat unokánk. Nagyon jól megszervezték ezt az egészet, nem is sejtettünk semmit.
- Azt mondták a gyerekek, hogy elmegyünk ebédelni valamelyik közeli étterembe - veszi át a szót Éles Mihály.
- Ehhez képest titokban ide szerveztek mindenkit. Először, amikor beléptünk, nem értettem, hogy miért van itt ez a sok ember. Kellett egy kis idő, mire a meglepetésből felocsúdva, megismertem a családtagokat.
- Hogyan kezdődött az önök közös története?
- Én Szabolcsból érkeztem annak idején - emlékszik vissza Misi bácsi.
- Az erőműbe kellett a munkaerő, akkor, amikor a TVK-t építeni kezdték. Műszerészként kezdtem a pályámat. Akkoriban volt egy olyan furcsa szokás, hogy kiállítottak minket, akik már ott dolgoztunk, a kapu elé és köszöntenünk kellett az újonnan érkező dolgozókat, akik között ott volt Irma is. Ő is műszerészként helyezkedett el. Azt mondta, hogy meglátott engem és ott eldőlt minden. Ő választott ki engem - meséli mosolyogva.
- Aztán három év múlva összeházasodtunk és éltük a fiatalok akkor szokásos életét. Született két fiunk és van hat unokánk, akikkel jó a kapcsolatunk. Sok boldog pillanatot élünk meg együtt. Persze ennyi idő alatt voltak nehéz pillanatok is, súlyos betegségek, de azt hiszem, hogy az Atya odafönt szeret bennünket, mert minden alkalommal átsegített minket ezeken, és itt vagyunk.
- Mire van szükség ahhoz, hogy hatvan éven keresztül és még azon is túl működjön, sőt jól működjön egy házasság?
- Szeretet - vágta rá Irma néni.
- Mi mindig számíthatunk egymásra. Amikor nekem volt szükségem segítségre, akkor ott állt mellettem, és amikor neki kellett a támogatás, én segítettem.
- Amikor a feleségem beteg lett és Debrecenbe került a kórházba, a műtétet végző orvos azt mondta, hogy 25 százalék esélye van - emlékszik vissza Misi bácsi könnyes szemekkel az 1996-os történetre.
- Olyan súlyos volt az állapota, hogy kaptam egy olyan papírt, amivel a nap bármelyik szakában bemehettem a kórházba, akár éjjel is. Minden nap ott voltam. Minden nap, amikor megérkeztem és benéztem a kórterem ajtaján visszafojtott lélegzettel néztem, hogy vajon ott fekszik-e még, lélegzik-e még, vagy már átvitték máshová. Ez mindent elmond. Mi mindig együtt voltunk.
- És még nincs vége - mondja huncut mosollyal Irma néni.
- Még húsz évet adtunk magunknak. Nem csak az ünnepeltek emlékei elevenedtek meg. A családtagok is szívesen meséltek az Éles házaspárról.
- Csak jót tudok mondani róluk - nyilatkozta lapunknak Éles Tibor, Misi bácsi és Irma néni idősebbik fia.
- Soha egy hangos szót nem hallottam tőlük, sem kettőjük között, sem velünk szemben. Mindig szeretettel neveltek minket, terelgettek, ha téves úton jártunk vagy nem úgy teljesítettünk, ahogy ők azt elvárták volna. Iskolás korunkban nagyon sokat kirándultunk, imádtam azokat a hétvégéket, amikor nyakunkba vettük az országot és sok mindent megnéztünk.
- Én azt szeretem mamáékban, hogy nagyon türelmesek velünk - mondta mosolyogva Éles Zsófia, a legidősebb unoka.
- Amikor csak tudunk, eljövünk hozzájuk vagy hívjuk őket telefonon. Soha nem vonnak minket kérdőre, hogy mikor fogunk jönni, vagy miért nem jövünk. Mindig valódi kíváncsisággal fordulnak felénk, érdekli őket, hogy hogy vagyunk, mit csinálunk, hogyan érezzük magunkat. Nagyon sokat számít, hogy jókat tudunk együtt beszélgetni és törődünk egymással. Nagyon szeretem azokat a közös délutánokat, amikor pingpong meccseket játszunk az udvaron, ők pedig szurkolnak nekünk. Papán nagyon jókat szoktunk nevetni, mindig brillírozik a humorával.
ema