Nőtörténeti tények és tévhitek
A 95. Ünnepi Könyvhét alkalmából Budai Lottival szervezett közönségtalálkozót a Hamvas Béla Városi Könyvtár. A nőtörténeti kutató, regényíró és újságíró rendhagyó programmal készült az érdeklődőknek, A női munkavégzés mítoszai, a gyűjtögetéstől a sweatshopokig című előadásában olyan tévhitekről, megkérdőjelezhető elméletekről és gyakorlatokról rántotta le a leplet, melyek a mai napig hozzájárulnak a nők évezredes múltra visszatekintő hátrányos megkülönböztetésének fenntartásához. Az okokról és a lehetséges megoldásokról kérdeztük a népszerű szerzőt. - Milyen kevésbé közismert tényekre bukkant kutatásai során? - Széles körben elterjedt egy olyan téves nézet, miszerint régen a nők fizetésért végzett tevékenységet nem végeztek, hanem csupán az otthoni teendőket látták el, amíg a férj dolgozott. Ezzel szemben az igazság az, hogy mindig végeztek pénzkereső munkát, sokszor a legkeményebb típusúakat is. Találunk erre példákat többek között Olaszországban - Sienában és Bolognában - közösségi célú építkezések esetében is, a munkálatokat rögzítő jegyzékek számos nő nevét rejtik. Az ipari forradalom térnyerésével már bányákban is dolgoztak a nők, akárcsak milliószámra a gyárakban, hiszen ők képezték a könnyűipar hajtóerejét a textilalapú termelésben. Munkavégzési értelemben vett különbözőségük csupán abban állt a férfiakhoz képest, hogy a keresetük az apjukat vagy a férjüket illette.
A házimunka sem úgy festett évszázadokkal ezelőtt, ahogyan azt ma többnyire elképzeljük, hiszen a háztartási eszközök feltalálása előtt a nők által otthon elvégzett munkák éppen olyan létfontosságúak voltak, mint a férfiaké: napjainkban általában a bevásárlást, a takarítást és a főzés „hármasát" értjük házimunka alatt, míg hajdanán a ruhakészítéstől a vízhordáson át a birkanyírásig ez nagyon sok mindent magában foglalt. A „munka-magánélet egyensúly" - amit a nőknek kitaláltak kétszáz évvel ezelőtt - szintén nagyon „különös": elhitették a nőkkel, hogy van egy olyan állapot, melyben úgy tudnak dolgozni, mintha nem lenne családjuk, úgy tudnak gyereket nevelni, mintha nem lenne munkahelyük, és úgy tudnak kinézni, mintha se gyerekük, se munkahelyük nem lenne. A karrierre és családra egyaránt vágyó nő számára ez egy mára működésképtelenné vált modell, amely hosszú távon egyrészt a klasszikus, 9 órától 17 óráig tartó munkavégzés végét jelentheti. Különben a férfiak esetében a „munka-szórakozás, hobbi" egyensúlyáról szól a szakirodalom.
- A munkavégzés kereteinek megváltoztatásán túl, milyen előrelépésre számít még?
- Átalakulhat a közösségek szerepe. Sokat olvasok pszichológusoktól és filozófusoktól, általuk úgy látom, hogy a klasszikus, azaz vallási, családi és földrajzi hagyományok mentén szerveződött közösségek - melyekbe az ember beleszületik, és nem választ - felbomlóban vannak, hiszen sokkal mozgékonyabbak vagyunk, mint kétszáz évvel ezelőtt. Viszont ezzel párhuzamosan az önkéntes alapon szerveződő közösségeknek sokkal nagyobb szerepe lesz a jövőben. Azt is el tudom képzelni, hogy a nők közötti együttműködés jóval szorosabbá válik.
- Mit tapasztal napjaink közbeszédében a témát illetően?
- Úgy veszem észre, van egyfajta hamis nosztalgia a társadalomban. Sajnos egyre gyakrabban nőktől is hallom azt a mondatot, hogy „Kellett nekünk feminizmus, amivel csak azt értük el, hogy dolgozhatunk napi 8, 10, 12 órát és utána vár még minket otthon a házimunka is!" Való igaz, és érthető, mennyire nehéz helytállni a nőknek ebben az átmeneti állapotban. Ahol még terheli őket az a sok egyéb szerepelvárás, melyet a patriarchátus annak idején rájuk helyezett, ugyanakkor ma már van lehetőségük önmagukat is megvalósítani. Egy nagyon nehéz átmeneti állapotban vagyunk most, viszont szerintem ebből a helyzetből nem az a kifelé vezető út, hogy visszatekintve kitalálunk egy nem létező múltat. Inkább azt javaslom, nézzük meg, mi volt valójában régen, és egyezzünk meg: olyat már nem szeretnénk, majd gondolkodjunk el, miként alakíthatjuk a jövőt úgy, hogy létrejöhessen egy erős együttműködés akár a nők és a férfiak között is. Egyébként a férfiaktól is sok olyan visszajelzést kapok, melyek szerint úgy érzik: a férfiközpontú társadalmi berendezkedés nagyon sok negatív következménnyel járt rájuk nézve is. Úgyhogy szerintem lassan ugyan, de egyre többen ráébredünk: a férfiak és nők érdekei sok tekintetben közösek.
- Társadalmi értelemben mi szükséges az előrelépéshez?
- Amióta a nők élhetnek a szólás-és véleménynyilvánítás szabadságával, nagyon sokat számít számukra, ha látják, nincsenek egyedül egy helyzet vagy ügy kapcsán, és fontos, hogy érezzék azt is, nem velük van a baj, ha nem tudnak eleget tenni valamilyen elvárásnak. Tehát egyre fontosabb a hatékony párbeszéd kialakítása a nők körében, és az előrelépéshez fontos lesz újra bizalmat szavazni a férfiaknak is. A nőtörténeti kutatásaim során láttam, milyen sok gondolkodó, filozófus, orvos, biológus igyekezett így vagy úgy megindokolni, miért szorulnak a nők védelemre. Csakhogy ezért a védelemért cserébe ők a szabadságuk feladásával fizettek. Azt hiszem, még ma is nagyon sok nőben dolgozik az az érzés, hogy ha segítséget kérnek a férfiaktól, nem önzetlenül kapják azt meg, hanem tartozni fognak cserébe. Úgy vélem, a férfiak döntő többségének fontos, hogy érezzék: szükség van rájuk. Ahhoz, hogy ne a nők rovására javítsanak az önbecsülésükön, kölcsönös bizalomépítésre van szükség, és arra, hogy a férfiak tényleg ne várjanak el semmit, ha egy nő kifejezi: igényli a segítségüket.
Ördögh István