Nóták, emlékek, örömök, tízéves a Route 35
„Hányan jönnek este?" - kérdezte Orliczki Frigyes a többieket a koncert napjának délelőttjén, a Derkovits Művelődési Központban. „Úgy fél ház lesz, az nagyon jó." - jött a gyors válasz. Aztán elérkezett a 18 óra, a kezdés időpontja. Azt hiszem, Tokaji Edit önkormányzati képviselő köszöntőbeszéde már önmagában elég volt ahhoz, hogy elérzékenyüljön a Route 35 Country Band minden tagja, úgyhogy elképzelni sem tudom, mi játszódhatott le bennük, amikor ráadásként meglátták a vártnál is nagyobb tömeget a nézőtéren. Mérhetetlen hálájuk viszont érezhetően sugárzott. Szerintem nem követek el hibát, ha mások nevében is azt írom: olyan volt az a szombat este a zenekarral, mintha egy gigantikus család ünnepelt volna együtt: röpködtek a sztorik, peregtek a fotók a kivetítőn, szólt a jó zene, és igencsak nehéz volt hazaindulni a végén. Utóbbi a szólógitárosnak, Balaton Endrének lehetett a legnehezebb: öt év elteltével utoljára zenélt a színpadon az együttes tagjaként, a buli végén pedig bemutatta utódját is, Tóth Szabolcsot. Hogy mi minden történt velük az elmúlt tíz évben, azt Orliczki Frigyes mesélte el nekünk.
- Úgy hallottam, Balaton Endre búcsúzik a zenekartól. Hogyan érez ezzel kapcsolatban?
- Jó viszonyban válunk el Endrétől, nagyon fog hiányozni, mert a zenekar eddigi útjának felét vele együtt jártuk végig. Nem csupán szólógitáros és vokalista, nagyon jól ért a hangosításhoz, a stúdiómunkákhoz, és a logisztikához is. Úgyhogy nem egy embert veszítünk el vele, hanem négyet- ötöt. Tóth Szabolcs veszi át a helyét, aki egy nagyon profi zenész, Miskolcon és környékén jól ismerik, a Bíborszél basszusgitárosa volt, majd a Happy Bluesdayben játszott hosszú éveken át.
- Hogyan alakult ki ez a csapat?
- Alexa Sanyi megkeresett, hogy én leszek az akusztikus gitáros a country zenekarban. Számomra ez a leghosszabb egyben működő formáció: tíz éve. Az nagyon sok egy héttagú csapat esetében. Nem vagyok alapító- és vezetőtípus, sokkal inkább csapatember. Sanyi azt mondta, „gyere, jó lesz!", úgyhogy mentem. Egyébként szinte mindenkit Sanyi hozott: a hegedűsünket, Bíró Pistát, aki alapvetően népzenész, ennek ellenére kiválóan megtalálta a helyét a bandában. Nem mellesleg az ő hegedűjátéka sajátos, magyaros ízt ad a nagy amerikai countryszendvicshez. Loncit, az énekest is Sanyi hozta, a basszusgitárost, Gerőczi Norbertet is. A gárda első dobosát, a fiamat viszont én - ő három évet töltött velünk. Később aztán Sanyinak más volt az elképzelése, de mi négyen - Lonci, Bíró Pista, Gerőczi Norbi meg én nem akartuk ezt abbahagyni, mert éreztük, hogy baromi jó, és az emberek is élvezik.
Akkor kerestem meg Balaton Endrét, akivel nemcsak egy kitűnő szólógitárost nyertünk, hanem egy ugyancsak nagyszerű steel gitárost is, Dr. Nagy Géza orvosprofesszort, aki korábban a Miskolci Bluegrass Band Familyt erősítette. Így lettünk heten harmadik dobosunkkal, Pólik Gyuszival kiegészülve.
- Melyek voltak az együttes nagy állomásai?
- 2013 tavaszán, amikor megalakultunk, már le volt zsírozva, hogy a Triatlon Nagyhéten fogunk játszani augusztusban. Úgyhogy gyorsan össze kellett rakni egy repertoárt. Előtte még leteszteltük magunkat egy igazi amerikai típusú helyen, a Diamond Rock Clubban, Kazincbarcikán. Érdekes volt, jól vették. Loncinak voltak osztrák kapcsolatai. Két tannyelvű gimnáziumba járt, az egyik osztálytársnője, Kollár Szilvia Ausztriában él, és az osztrák country szövetség elnökének, Manfred Humenbergernek a felesége, úgyhogy 2016-ban kijutottunk az ausztriai Haag am Hausruckban megrendezett nemzetközi country fesztiválra.
Elképesztő élmény volt ott zenélni, a fél várost lezárták, az emberek beöltözve: hosszú kabát, csizma, sarkantyú, kalap, colt az oldalukon, a nők - ugyanúgy, ahogy a filmekben - hosszú szoknyás, fűzős szerelésben több százan. És mindig van egy abszolút sztárfellépő. Amikor mi ott voltunk, Johnny Cash unokaöccse, Mark Alan Cash volt az, aki addig soha nem hagyta el az Egyesült Államok területét. Miután hallott minket játszani, azt mondta: ez klassz volt. Meg akarta venni Sanyitól a gitárját, merthogy ő nem hozott magával. De ugyanilyen nagy élmény volt, amikor Tiszaújváros lengyel testvérvárosában, Świętochłowicében muzsikáltunk, vagy amikor a Felvidéken, Pelsőcön. Idén egy Wolsztyn nevű kisvárosba hívtak el minket, ugyancsak nemzetközi country fesztiválra. A szervező az osztrák kapcsolaton keresztül talált ránk, azt mondta: életében nem hallott még arról, hogy Magyarországon bárki country zenét játszik. Olyan csodálkozással fogadtak minket, mintha a Holdról jöttünk volna, ennek ellenére a varsói rádióban leadták angolul a Van az úgy néha című nótánkat, mert két nyelven írta meg Lonci. Élőben közvetítették az összes koncertet, a miénket is, és amikor kiderült, hogy kétnyelvű a nóta, mondták, hogy játsszuk el magyarul. Hezitáltunk, de végül előadtuk, és rendkívül élvezték. Hihetetlen volt. De nekem az is mérföldkő, amikor elkezdtünk saját dalokat írni, vagy amikor egy új ember beilleszkedett.
- Milyen terveitek vannak még?
- Szeretnénk visszatérni ugyanazokra a helyekre, rendezvényekre, ahová már korábban meghívtak bennünket. Ha a lengyelországi út megvalósulna, nagyon örülnék. Szerintem előbb-utóbb ki kellene adnunk egy saját dalokból álló lemezt is. Az én személyes célom pedig addig csinálni, amíg bírom, hiszen vannak már ízületi problémáim. Na meg gyakorlatilag egyetlen country fesztivál van itthon, a Dunántúlon, Révfülöpön, ezért jó lenne, ha a Dunán innen is beindulna egy ilyen valahol. Talán nekünk kellene megszervezni. És az is nagyszerű volna, ha minden meghívásnak eleget tudnánk tenni, és mindig olyan produkciót hoznánk össze, melyekre rávághatnák: „Öcsém, ez tök jó volt!"
Ördögh István