Nosztalgia Náray Erikával

Ismét nagy sikert aratott a Veres 1 Színház Szép nyári nap című előadása a Derkovits Művelődési Központban. A szocializmus '70-es évekbeli periódusát megidéző produkcióban ezúttal Náray Erikát is láthatta a közönség, akit az elmúlt ötven évéről és a terveiről is kérdeztünk. 

- Hogyan emlékszik a '70-es évek Magyarországára?

- Határozottan vannak emlékeim óvodás és általános iskolás koromból, és aki élt abban a rendszerben, tudja: egészen más világ volt. Vitathatatlan, hogy magas korlátok között éltünk, de pici gyerekként semmit nem éreztem ennek az egésznek a súlyából. Természetesnek éltem meg a kisdobos- és az úttörő nyakkendő viselését, a kötelező orosz nyelvtanulást vagy a szovjet himnusz ismeretét. Nyilván a '80-as években - amikor egyrészt kezdett olvadozni ez a struktúra, másrészt pedig cseperedtem - már egyre inkább felmértem, mit jelent ez a berendezkedés, és észrevettem azon anomáliákat, furcsaságokat, melyek körülvettek minket. Szerintem az élet nagy ígérete volt az én generációm számára a '90-es évek elején, hogy nemsokára például svájci körülményeket élvezhetünk majd itthon. Kaptunk egy olyasfajta fuvallatot, egy olyan csodálatos érzést a szabadságból, melynek hatására naivul ugyan, de azt hiszem, mégis érthető okokból úgy hittük: mindaz, ami az előző rendszerben rossz volt, eltűnik, a jó - hiszen semmi sem kizárólag fekete vagy fehér - megmarad, továbbá a kapitalizmusból is csak a pozitívumokat vesszük majd át, aztán csodaszép lesz itt az élet. 

Nyilvánvalóan a töredéke sem valósult meg mindannak, amit elképzeltünk, és sok mindenről kiderült: nem úgy van, ahogyan azt gondoltuk, vagy nem olyan tempóban haladnak bizonyos folyamatok, mint ahogyan szerettük volna.

- Kérem, ne vegye rossz néven, hogy az idő múlására emlékeztetem, de megkerülhetetlen tény, hogy a zenei általános iskolai éveit is beleértve, éppen ötven esztendeje indult el meghódítani a világot jelentő deszkákat. Milyen érzésekkel tekint vissza erre az útra? 

- Abszolút igaza van. Ha belevesszük azt is, hogy vájt fülű és jól éneklő óvodásként már komoly szerepeket kaptam az angolkisasszonyoknak köszönhetően Füzesabonyban, akkor, bár döbbenetes - mivel 56 éves vagyok - bizony lehet rám azt mondani, hogy „ötvenpluszos előadóművész". Szörnyű! - nevetett fel hangosan, majd folytatta. 

- Arra kíváncsi, milyen fél évszázad van mögöttem? Sok mindent másképp képzeltem, de szerintem nem azért, mert az életem végül másként alakult az előzetes elképzeléseimhez viszonyítva, hanem azért, mert amikor az ember eltervez valamit, azt hiszi, hogy a világ soha nem fog változni körülötte, és ehhez az elgondoláshoz képest történnek majd vele a dolgok. De közben, például az, amiért színésznő vagy énekesnő akartam lenni - sajnos azt kell mondanom -, jó ideje már csak a romjaiban létezik. Az a fajta nimbusz, amely főként a '60-as, '70-es években körülvette a színészeket itthon, még egy megbecsült státuszt eredményezett számukra a miénkhez képest. Hiszen egyrészt nem voltak annyian, mint napjainkban, másrészt mindenkinek volt egy erős kapcsolata vagy a filmgyárral, vagy valamelyik fővárosi, vidéki színházzal, úgyhogy régen nagyon tisztességesen meg lehetett élni a színészi pályából. Ma már iszonyúan kiszolgáltatottak vagyunk mindannyian: egyenként is ötvenhat felé dolgozunk különböző teátrumokban, társulatokban, produkciókban, vagyis folyamatosan rohanunk, és ha az inflációt sem hagyjuk figyelmen kívül, akkor szerintem az ötven évvel ezelőtti gázsi töredékéért dolgozunk. Nincs már olyan nagy társadalmi elismertsége sem a szakmának, tehát manapság egészen másról szól a színészlét. Viszont csak úgy lehet normális életet élni ebben a világban, ha megpróbálunk lépést tartani vele, és elfogadjuk a változásokat, máskülönben boldogtalanok leszünk, ha valami olyasmibe kapaszkodunk, ami már nincs. Lehet keseregni ezen, de nem érdemes. 

- Szerintem sem érdemes, de azért kíváncsi vagyok, van-e hiányérzete? 

- Persze, több tekintetben, de úgy gondolom, bárki ugyanezt mondaná, mert mindannyian másként képzeltünk el sok mindent. Másfelől viszont megvalósultak olyan dolgok az életemben, amelyekre igazi csemegeként tekintek, mivel nem voltak betervezve. Tehát nincs okom panaszra. Számtalan lehetőség megtalált a pályán, nagyon sok minden, aminek meg kellett volna találnia, mégis elment mellettem, pedig nem. Mindent egybevéve rengeteget dolgoztam, folyamatosan a színpadon voltam az elmúlt évtizedekben, ezért nem gondolom, hogy szimpatikus lennék, ha most elkezdenék keseregni önnek a kimaradt lehetőségeken. Már csak azért sem, mert voltak olyan fordulópontok, amikor nekem kellett dönteni, és ha olykor másként határozok, könnyen lehet, hogy az egész pályám is egy új irányt vesz: elképzelhető, hogy nem jártam volna a dzsessz tanszakra, vagy nem lett volna zenekarom, saját lemezem. Arra is emlékeztetem magam mindig, hogy esetleg a magánéletem szintén másként alakult volna, ha egy adott helyzetben nem jobbra, hanem balra megyek: talán nem ismerkedtem volna meg a volt férjemmel, és akkor tőle nem született volna gyermekem, akire egyébként a legbüszkébb vagyok az életemben. 

- Mi az, amit a következő ötven évben még feltétlenül megvalósítana? 

- Mindössze annyit kérek még az élettől, hogy igazán, szőröstül-bőröstül szükség legyen rám a színpadon: hogy minél gyakrabban találjanak meg olyan feladatok, melyek a szabadidőmben is kitöltik minden gondolatomat, és ne kelljen egy próbán feszülten nézni az órámat, mikor lesz már vége, hogy végre főzhessek magamnak otthon egy fincsi levest. Az sem rossz dolog, mert imádok a konyhában szorgoskodni, de jó volna még részt venni néhány olyan produkcióban, melyekkel teljes mértékben, azaz élvezettel azonosulhatok. 

Ördögh István

0
Gondolatok két évforduló kapcsán
Lehmann Csongor negyedik lett

Kapcsolódó hozzászólások