Gondolatok két évforduló kapcsán

Néhány napja olvastam, hogy két fontos évforduló volt februárban. Az egyik, amit szinte senki nem hitt el, hogy valaha megtörténhet, a két éve elkezdődött testvérgyilkos orosz, hadüzenet nélküli, alattomos támadás a szuverén Ukrajna ellen, a másik esemény pedig Leningrád felszabadulásának 80. évfordulója. A két évforduló egymástól távolinak tűnik, de van egy fontos kapocs közöttük: Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin. Az orosz elnök leningrádi származása, az itt történt ifjú élete alapján feltételezhető, hogy járt a Piszkarjevói Temetőben, ahol 300 ezer hősi halott nyugszik. Aki egyszer itt megfordult, az soha nem felejti el azt a hatást, ami a lelkünkbe hatolt, a szívünkbe markolt és zakatolja azóta is, ha a háború szóba kerül, hogy: „Soha többé háborút!" Diákként egy évet, majd tanárként egyhónapos továbbképzési időt töltöttem Leningrádban (mai nevén Szentpétervár), és kétszer voltam a Piszkarjevói Temetőben (Piszkarjevszkoje Kladbise) 1970-ben és 1976-ban. A belépéskor nem csak a sírok végtelen sorainak látvány, hanem a gyászzene kerített hatalmába. 

Éppen Jevtusenkó megzenésített verse szólt gyászzeneként a hangszórókból: „Akar-e Moszkva háborút" , szószerinti fordításban így hangzik: „Akarnak-e az oroszok háborút?" Az idősebb korosztály biztos ismeri az erre adott költői válaszokat Jevtusenkó 1966-ban írt költeményéből, amiket a „nyírfák tövében nyugvó hősök gyermekei adtak apáik helyett"! Ha majd évek múlva sor kerül a háborús bűnöket elkövetők számonkérésére, büntetésére, mellékbüntetésként egy napra idehozatnám Putyint, hogy lássa, hallja, érezze, mit tett népével, orosz katonáival, akiknek holttestei már nem férnének el egy ekkora temetőben sem, annyian meghaltak már eddig is a testvérháborúban! Amikor azon a rettenetes februári reggelen bekapcsoltam a televíziót, nem akartam elhinni, megérteni meg pláne nem, hogy ez a 21. században megtörténhet. Magam többször jártam a Szovjetunióban, autóval háromszor utaztam át Ukrajnát, kétszer voltam vendégségben Donyeckben orosz (ukrán?) barátaimnál, egy hónapot töltöttem el a minden orosz nyelvet tanuló diák által ismert Artyek nevű krími úttörőtáborban, és el nem tudtam képzelni a februári bűnös reggelig, hogy valaha ezt a területet, ahol mindenki anyanyelvi szinten vagy anyanyelvként, oroszként beszélte a nyelvet, valaha oroszok, Oroszország fogja fegyverrel megtámadni! 

Borzasztó, leírhatatlan érzés látni azokat a szétbombázott városokat, vidékeket, néhány gazdáját vesztett háziállattal, szakadt otthonkás, céltalanul poroszkáló „bábuskákkal", ahol annak idején megfordultam, beszélgettem helyiekkel, teáztam vagy ebédeltem egyegy vendéglőben: Donyecket, Jaltát, Kijevet, Zaporozsjét, Avgyijivkát, a Krímet, és nem értem miért. Putyin orosz birodalmi vágyain kívül nincs oka a véres háborúnak, amelyben sokszor állnak egymással szemben rokonok, testvérek, lőnek egymásra, pusztítanak el mindent válogatás nélkül, évszázadra megmérgezve a népek közötti békét. Naponta ezrével menekülnek Ukrajnából az emberek Európába, de nálunk is sokan akarnak maradni, főleg nők és gyerekek. Városunkat még jobban érinti ez a probléma, mint más településeket, hisz már előzőleg is jelentős számú ukrán vendégmunkás dolgozott üzemeinkben, akikhez természetszerűen a háború miatt jöttek a hozzátartozóik is. Az ide vándoroltak beilleszkedése, a gyerekek oktatása nagy kihívások elé állította és állítja a város vezetőit, a pedagógusokat, gazdasági vezetőket. Az látszik, hogy ellátásuk megszervezése, biztosítása nem napi és heti gondot okoz. 

Mint pedagógus, elsősorban a gyerekek helyzetét tartom aggasztónak, kilátástalannak. Ne higgye senki, hogy elég berakni az iskolai osztályokba a magyar nyelvet, sőt a latin ábécét sem ismerő tanulókat, akik egészen más kulturális környezetből, más szokásokkal, hagyományokkal rendelkeznek. Nem elég néhány órát szentelni a magyar anyanyelv tanítására. Talán még nem késő, hogy szervezett formában, korcsoportokat kialakítva tanítási szünetekben, délutánonként volt orosztanárok aktiválásával, esetleg az átjövő, magyarul is beszélő felnőttek segítségével megtanítani legalább alapszinten a magyart, mint nekik idegen nyelvet. Ebbe a programba be lehetne vonni az ukrán- és oroszajkú szülőket is, hisz nekik és nekünk is fontos az ő beilleszkedésük segítése, munkához való juttatása. Véleményem szerint sokan lesznek, akik nem akarnak, vagy nincs is hová visszamenniük, megszeretik az itteni életformát, lehetőségeket, nem utolsó sorban még a munkaerőgondjainkon is enyhítenének. Biztos vagyok benne, hogy az itteni üzemek, gyárak, vállalkozások anyagilag is támogatnák számukra a magyar nyelv tanítását, ha hosszabb távon számíthatnának ennek eredményére, friss munkaerőre. Az iskolák pedagógusai, és valljuk be, a tanulói sem szenvednének ettől a kilátástalan helyzettől, amit a magyarul nem tudó, a tanítási órákat akaratlanul is zavaró menekült gyerekek okozhatnak jelenlétükkel. Talán érdemes elgondolkodni az érzelmektől is fűtött javaslataimon. 

Bali István nyugalmazott igazgató, orosztanár