Nincs új a nap alatt

Elmúltak az ünnepek, az év talán legszebb napjai. Túl vagyunk a téli napfordulón, amikor a legtovább tart a sötétség, és a nap egyre tovább és egyre magasabban kezd járni az égbolton. Így van ez az életünkkel is. Amikor nyomasztó gondok teszik szinte kilátástalanná a napjainkat, amikor azt érezzük, hogy nincs megoldás, nincs kiút, ennél már nincs lejjebb, akkor bízhatunk abban, hogy hamarosan minden jobbra fordul. „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni" - tartja a bölcs magyar közmondás. Új év kezdődik, új reményekkel és fogadalmakkal, esélyt adva a változtatásra, ha annak szükségét érezzük. Talán ez mégsem érvényes minden emberre. 

Az idősekre, az életük vége felé járókra valószínűleg kevésbé. Már mindannyian pokolra mentek egyszer-kétszer, hogy valamilyen tehetségüket kibontakoztatva „dudássá" válhassanak. Talán büszkék is az útra, amit megtettek a cél érdekében, de az érzésük az egyes célok elérésekor hasonló lehetett, mint az olimpiai bajnokoknak a legmagasabb dobogó tetején: „Ennyi volt? Akkor most hogyan tovább?" Jönnek újak, akik a helyükre törnek, talán egyszer-kétszer még fel tudják venni velük a versenyt, de aztán vége. Az új generációk már nem is ismerik őket, nem is hallottak róluk. Idős korra a főként kudarcokból megszerzett tudás bölcsességgé válik, amit legszebben Márai Sándor így fogalmazott meg „A gyertyák csonkig égnek" című művében: „Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé, sem rosszat, sem jót... s ez az öregség."

Igen, nincs új a nap alatt. Az emberek egymás közötti kapcsolatai, törekvései életkorukhoz kötődően ugyan, de évezredek óta változatlanok, legfeljebb az azokhoz használt eszközök változnak. Őszülő fejjel észrevesszük, ha valaki olyan úton indul el, aminek a végén falba ütközik, valószínűleg meg is üti magát, és eleinte megpróbáljuk megállítani, eltéríteni, megóvni a csalódástól, vagy ami még rosszabb, a biztos bukástól, de hamar ráébredünk, hogy nem fog sikerülni. Nem hallgatnak ránk, mert hiába a kimondott szó, hiába megannyi gazdag irodalmi példa, a valódi tudás, az élettapasztalatból eredő bölcsesség nem ezekből ered. Az életfeladatát mindenkinek el kell végeznie, akár tudatosan teszi azt, akár nem. Az eközben megtett úton megélt élethelyzetek hozzák meg azt a tudást, amit magunkénak mondhatunk. 

Az idős kor egyik traumája, hogy amiben tudnánk segíteni, abban a véleményünkre nincs szükség, míg az eszközök használatában már nem tudunk lépést tartani, a tudásunk szép lassan megkopik, azok szüntelen fejlődése miatt. Addig, amíg viszonylag egészségesek vagyunk, azaz pacemakerrel, néhány marék gyógyszerrel, szemüveggel és fülhallgatóval elboldogulunk a világban, ellátjuk magunkat, sőt még az unokákra is tudunk ügyelni, ha kell, addig még úgy hisszük, két lábbal állunk a földön. Az igazi változás akkor kezdődik, amikor egészségünkben olyan visszafordíthatatlan folyamatok indulnak be, amik korlátozzák viszonylagos szabadságunkat. A legnehezebb együtt élni a szüntelen fájdalommal. Amikor az éles fájdalom miatt például a gyaloglás szinte lehetetlenné válik, még akár segédeszközökkel is. Egy darabig fájdalomcsillapítóval a tünetek enyhíthetők, de hatásuk folyamatosan csökken, miközben a méreganyagokat kiválasztó veséinkre és májunkra romboló hatásuk van. 

Elkezdődik egy ördögi kör, az elhasználódott szervezetünk más részeiben is, ami szép lassan leépüléshez vezet. Mindeközben szembesítenek azzal, hogy mivel elmúltál 70 éves, korszerű gyógyszeres terápiára, modern gyógyító műszeres technológia igénybevételére, és költséges, nem életmentő műtétre már nem vagy jogosult, mert nem finanszírozza az állami betegellátás. Ha van pénzed, persze magán rendelőintézetben vagy kórházban ezeket is megkaphatod, vagy ha hívő vagy, bízhatsz az ima erejében. Egyszer csak már nem leszünk önellátók, segítségre szorulunk, akár a nap 24 órájában is. Persze erre is igaz, hogy nem történik semmi meglepő, de másképp, mert ezt még nem éltük át. Ez még nem a saját tudásunk, csak a külső megfigyelőé. Még csak a kezdetét észleljük annak az útnak, aminek a vége persze kiszámítható: megérkezés a test nélküli lelkek birodalmába. Addig azonban még együtt örülünk a karácsony békéjének, a családunknak, a barátoknak és felebarátoknak, s együtt reménykedünk gyermekeinkkel és unokáinkkal, hogy az élet szép és napról napra újabb és újabb lehetőséget nyújt a tanulásra, azaz az életről való tudás elmélyítésére, vagyis az egyre bölcsebbé válásra. Ebben a reményben kívánok kegyelmekben gazdag, boldog új évet! 

Szrogh Károly