Nincs fontosabb alap a szeretetnél

Zsúfolásig megtelt november 27-én a Derkovits Művelődési Központ konferenciaterme, ahol az „Ötórai tea" rendezvénysorozat idei utolsó állomásának vendégeként Lippai Marianna tartott interaktív előadást a szeretet jelentőségéről. Előtte lapunknak is nyilatkozott hazánk egyik legismertebb motivációs írója és előadója.

- Milyen mondanivalóval készültél nekünk mára? -

Valójában az előadásom címe az, hogy „Az élet nem kérdezi meg, készen állsz-e". De amikor úton voltam ide, hozzátok, azon gondolkodtam az autóban, hogy mégiscsak közeledik az év talán legszebb ünnepe, amire az emberek mindig hatványozottabban készülnek. Viszont én rendre azt érzékelem, hogy csak karácsonykor tudjuk előszedni a fiókból a szeretetet, mintha az év többi napján nem is kellene használnunk azt. Tapasztalataim szerint egy kicsit olyan irányba ment el a világ, ahol nincs nagyon jelen a szeretet. Mivel azonban én egy retró beállítottságú nő vagyok, bízom abban, hogy amit az ember el tud rontani, azt ki is tudja javítani. Szóval, ha a rosszra képesek vagyunk - mert ezt sajnos látjuk a világban -, igenis hiszem, hogy van bennünk hajlandóság arra is, hogy a béke megteremtése érdekében újra elővegyük mindazt, amiben szeretet van. Hiszen a szeretet képes megjavítani, kijavítani, helyrehozni, megoldani. És ezek nem nagy szavak, hanem érvényes állítások. Mindannyian tudjuk: amióta világ a világ, a szeretet működik. És én most is abban hiszek, hogy ha szeretet van, minden jobb lehet. 

Az előadásaimon nagyon sokszor látom, tapasztalom, micsoda jelentéktelen hülyeségek miatt vész el a családi béke. Pedig olyan rövid és törékeny az élet, hogy nincs időnk a viszálykodásra és a haragtartásra. Inkább szeressünk, amíg lehet, mert ez az élet értelme! Lehet, hogy közhelyesnek tűnik, amit mondok, de ha igazán mélyre nézünk, és egy csésze finom, meleg tea mellett kicsit jobban átgondoljuk, bizony ráébredünk arra, hogy ebben a világban tényleg nincs fontosabb alap a szeretetnél. Ha az megvan, szerintem minden más jól működhet az életünkben.

- Az élet törékenysége kapcsán eszembe jutott, milyen gyakran hangsúlyozod, hogy minden nap egy ajándék. Én is hajlamos vagyok megfeledkezni erről. Szerinted miért nem rögzítik ezt sokan magukban? 

- Köszönöm ezt a kérdést, mert számomra a szeretet témaköréhez egyértelműen hozzátartozik. Igen, kijelenthetjük, hogy sokan a vállukat megvonva mondják azt, hogy „persze, minden nap egy ajándék, úgy unom már, hogy folyton ezt hallom." Elhiszem, hogy unalmassá válhat, de ez az igazság. Manapság meglehetősen sokszor és nagyon erőteljesen érzékeljük a környezetünkben az élet törékenységét, akár egyetlen pillanat leforgása is eldöntheti, itt leszünk-e még holnap.

Én sajnos a lányom által is megéltem azt, hogy tényleg ajándék volt minden egyes nap. Bízom abban, hogy ha én mondom el ezt az embereknek, talán jobban elhiszik. De én prevenciós szerepet szeretnék betölteni. És ezt úgy értem, hogy senki ne várja meg, míg bekövetkezik az életükben a baj, a rossz, a tragédia. Mindig nagyon bízom abban, hogy ezt úgy tudom elmondani a követőimnek, hogy valóban megérintse a lelküket. Mert sajnos sokan hiába indulnak el óriási elánnal egy új úton, és hiába mondják azt, hogy ezentúl mindent másként csinálnak majd annak érdekében, hogy jobb irányba forduljon az életük, a tapasztalataim szerint csupán három napig tart ez az elszántság. 

Mert amint egy bármiféle, kisebb horderejű esemény történik az életükben, rögtön elillan a lelkesedésük, és már nem tudják folytatni, amit elhatároztak. Pedig kellene, és lehet is folytatni. Erre vannak élő példák, sokaknak sikerült. Bízom abban, hogy most is képes leszek szépen megfogalmazni ezt a közönségemnek, mert ez a dolgom. És nem csupán az enyém, hiszen rajtam kívül még nagyon sokan próbálnak irányt mutatni. Aztán mindenki maga dönti el, hogy az a lehetőség tetszik-e neki vagy sem, hasznos-e számára vagy nem, jót tesz-e neki vagy sem. Hiszen nem lehet senkire rákényszeríteni, nem lehet senkinek azt mondani, hogy „márpedig így csináld!".

Én is csupán elmondom a saját megtapasztalásomat, elmesélem, hogy nekem sikerült, hogy miként élek, mitől érzem jól magam, mitől vagyok kiegyensúlyozott. És már az is nagy örömmel tölt el, ha csak egyvalaki reagál úgy egy előadásom után, hogy „ha neked sikerült, nekem is sikerülhet". Mert ez azt jelzi, hogy létezik benne az akarat, amiből néha kevés van.

- Belegondolva a lelki sérüléseidbe, annak idején neked miként sikerült minden akaraterődet összeszedni, megtartani, és azt mondani, hogy menni kell tovább, mert az élet nem áll meg?

- Én abban hittem mindig is, hogy ha merek elgyengülni, kiborulni, ha van bátorságom rossz állapotban lenni, attól képes vagyok megerősödni. Mert a gyógyuláshoz vezető út elején előbb a gyengeségnek kell megmutatkoznia. Nincs semmi baj azzal, ha szomorúbb napokon egy picit sajnálja az ember önmagát, hiszen ez valahol az önszeretet megnyilvánulásának egyik formája. Ez egy ugyanolyan típusú helyzet, mint amikor a kisgyermeked elesik, megüti magát, és sajnálod, mert szereted. Önmagunk megerősítéséhez tudnunk kell megélni a fájdalmat, de nagyon fontos, hogy ezek a nehezebb szakaszok - amikor megengedem, hogy lemenjek oda, ahol ugyan nem szeretek lenni, de most éppen azt kívánja az elmém, a szívem, a lelkem, hogy „lent" legyek - ne tartsanak tovább két-három napnál. Fontos, hogy ennyi idő eltelte után azért már álljak fel, és poroljam le magam! Ahogyan a nők mondják: megigazítjuk a koronát, és megyünk tovább. Muszáj továbbmennünk, hiszen vannak szeretteink, és kell, hogy legyen célunk, ami éltet bennünket. 

Hiszen az ember nem bolyonghat cél nélkül az útján. Úgyhogy összegezve a kérdésedre a múltbéli, személyes megküzdési stratégiámat: mindig megengedtem magamnak a fájdalmat, de közben szüntelenül és erősen jelen volt bennem, hogy miért kell még élnem. Akárcsak az, hogy még mindig van kiért élnem. Ha mindezt megértjük, és ha nem vagyunk annyira önzők, hogy elmerülünk a gyötrelem spiráljában, képesek lehetünk a folytatásra. Az igazi, tiszta szeretet - és látod, megint oda, a szeretethez lyukadok ki - erről szól: hogy mások miatt is muszáj feljönnünk a mélyből. Nyilván legelőbb magunk miatt kell felúszni a felszínre, de szeretjük annyira a hozzátartozóinkat, hogy értük is megtesszük. Hogy ők ne betegedjenek bele abba az állapotba, amiben vagyunk. Szóval erőt kell vennünk magunkon egy-egy megzuhanás esetén, és menni kell tovább. Mert noha alapjáraton szép az élet, de tennünk is kell azért, hogy olyan maradjon. 

Ördögh István