Nem szabad feladni a reményt, a jóban való hitet

„Sosem felejtem el, a kemoterápia után már kint voltam az utcán, és sírva sétáltam a kutyával az esőben. De mentem, mert úgy éreztem: ha megállok, nincs tovább, akkor nekem annyi…" Egy nagyon erős nő és édesanya, Barna Berni mondatait idéztem abból a másfél órás, interaktív előadásból, melyet az Ötórai tea rendezvénysorozat keretében rendeztek a művelődési központban. Sokáig töprengtem, hogyan sűrítsem egyetlen cikkbe a sikeres író, okleveles életmód-tanácsadó és Bach-virágterapeuta által elhangzottakat, de kénytelen voltam belátni: a teljességre törekvés ebben az esetben kivitelezhetetlen. Azonban szerencsére négyszemközt is beszélgethettünk. 

- Tapasztalatom szerint a társadalom tabuként kezeli a lelki válságot. Ön hogyan látja ezt? 

- Éppen ugyanígy. A krízist még mindig nagyon szeretnénk elrejteni. Szerintem elsősorban azért, mert olyan társadalmi dinamikában élünk, melyben a sérülékenység egy szégyellnivaló tulajdonság. Emiatt pedig általában a kríziseiket sem vállalják fel az emberek, mert miközben esetleg támogatást várnának, tartanak a negatív megítéléstől. De az is igaz, hogy sokakban fel sem merül a gondjaik kinyilvánítása. A problémát abban a „társadalmi vakságban" látom, melynek következtében nem vesszük észre azon embertársainkat, akik bajban vannak. Pedig mindenki átél ilyen helyzetet az élete során. Nem volna szabad megengedni, hogy nehézséget okozzon a gondokról való beszélgetés és a segítségkérés. Azt látom - és ez nagyon elszomorít -, hogy egyre inkább eltávolodunk egymástól, nem figyelünk másokra. Pedig egyértelműen látszik, ha valaki bajban van. Még akkor is, ha nem beszél a problémájáról, hiszen megváltozik a viselkedése, az általános hangulata, és nehezen látja el a mindennapi teendőit. Én próbálok mindig figyelni a jelekre, igyekszem észrevenni, ha valakinek segítségre van szüksége. Ugyanakkor - bár nem könnyű - tiszteletben tartom azt is, ha az illető nem kér támogatást, mert mindenkinek jogában áll eldönteni, mit szeretne. 

- Úgy gondolom, a médiának is nagy szerepe van abban, hogy elrejtjük a „sérüléseinket". 

- Igen. Az úgynevezett „fősodrású" médiumok a nagy nyilvánosság számára érdekes embereket is belekényszerítik a tökéletesség hangsúlyozásába. Tisztelet a kivételnek, de sajnos az az általános irányvonal, hogy a televízióban, újságban feltűnő személy legyen szép, és csak az élete jó oldalát mutassa meg. Ezért is próbálok rávilágítani arra a könyveimen keresztül, hogy a felszín alatt nagyon sok olyan mélység van, amely meghatározza az egész életünket. Mind egyéni, mind társadalmi szinten nagyon káros az, hogy erről nem lehet beszélni. Magam is megéltem ennek a burkolt „tiltásnak" a hatását. Ugyanis a betegségem idején rengeteg olvasó elpártolt mellőlem, kizárólag azért, mert volt merszem megmutatni a bejegyzéseimmel, hogy az önismeret és az önfejlesztés tanulmányozásával eltöltött hosszú évek után sem vagyok tökéletes: ugyanúgy megsérülhetek, megbetegedhetek, mint bárki. Másfelől azonban több érdeklődőt hozott az őszinteség, mint amennyit elvitt. Tehát ennek alapján - visszatérve a kérdésére - igen, a médiumoknak többet kellene foglalkozni az árnyékos oldallal, mert nagy igény van arra, hogy az előtérben lévők megmutassák: nekik is vannak problémáik.

- Azt szeretném, ha a beszélgetésünk mindazoknak a segítségére is válhatna, akik annak ellenére, hogy lelki nehézségekkel küzdenek, nem lesznek itt az előadásán. Őket hogyan szólítaná meg? 

- Szerintem minden út egyéni, nincsenek mindenkire ráhúzható megoldósablonok, mivel a krízisnek is számos típusa van: más egy magánéleti válság, más egy betegséggel kapcsolatos krízisállapot, vagy egy pszichés, mentális probléma, amely már orvosi segítséget igényel. Mindet különbözőképpen kell kezelni, már csak azért is, mert a segítségnyújtás típusa függ attól, kinek milyen a személyisége, attól hogy az egyén miként éli meg a helyzetét, valamint attól is, hol tart abban. Éppen ezért nem is szabad osztályozni a megrázkódtatásokat annak alapján, hogy melyik kisebb és melyik nagyobb, mert minden érintettnek az a legnagyobb traumája, amelyben éppen benne van. Újfent hangsúlyozom: óriási a különbség a hozzátartozókkal, barátokkal, életvezetési-tanácsadóval folytatott beszélgetésekkel megoldható nehézségek, elakadások és a haladéktalanul orvosi segítséget igénylő, szorongásos, depresszív krízisállapot között. A szakembertől sem kell félni, mert a modern pszichológiában és pszichiátriában nagyon jelentős előrelépések történtek az elmúlt harminc évben. Napjainkban már olyan remek módszereket és gyógyszereket alkalmaznak, amelyek egy több éve húzódó probléma esetén is bizonyítottan működnek. Mindennek megfelelően az előadáson nem hangzik majd el a tökéletes megoldás a kríziseink kezelésére, mert nem áll szándékomban mindentudóként feltüntetni magam. Én csupán elmesélem, amit megtapasztaltam, hátha így könnyíthetek egy picit mások lelkén. De hogy mégis válaszoljak a kérdésére: mindenfajta válság esetén elengedhetetlen, hogy legyenek körülöttünk olyan emberek, akikben tudunk bízni, akikkel beszélgethetünk arról, mi zajlik bennünk. 

- Hajdanán mi volt az, amivel önmagán könnyített? 

- Az addig megszerzett önismereti, önfejlesztési ismereteimen túl a nagyon erős kényszerhelyzet is segített a betegségemből való kilábalásban: a kislányomnak szüksége volt rám, úgyhogy nem halhattam meg, nem engedhettem meg magamnak, hogy bedobjam a törölközőt. De nyilván ez nem ilyen egyszerű. Talán az életösztönöm is alapvetően erősebb annál, hogy feladjam. Ennek ellenére nekem is voltak igen erős mélypontjaim, amikor segítséget kértem, mert nem értek egyet azzal, hogy kizárólag fejben dől el minden. Lelkileg sokat jelentett még az alkotás - esetemben az írás - is, abban az időszakban született meg az első két kötetem. És - ahogyan mondani szoktam - állítottam azon a bizonyos „belső fókuszon", azaz változtattam a mindennapokra vonatkozó látásmódomon. Nagyon hiszek a belső erőben. Valamint abban, hogy akármilyen a világ körülöttünk, és akármennyire sötétnek látunk olykor egy helyzetet, nem szabad feladni a reményt és a jóban való hitet. Tudom, sokszor nagyon nehéz a felszínen maradni, ennek ellenére a bajban is igyekezzünk meglátni azokat a kapaszkodókat, amelyekért érdemes kinyújtani a kezünket a folytatáshoz. Mert az élet bármikor hozhat jó dolgokat számunkra. 

Ördögh István 

0
A kutya még nem ette meg a telet
Krónika 40 - Nyitás március 14-én - Újra a klubban

Kapcsolódó hozzászólások