Lehmann Bencével karrierről, jövőről

A magyar és a határon túli triatlonban a Lehmann név hosszú évtizedek óta ismert és elismert. Az idősebb fiúgyermek, a sokszoros magyar bajnok Bence tavaly októberben, 27 éves korában akasztotta szögre a versenymezt. Őt kértük fel egy beszélgetésre, a kezdetekről, a családról, a küzdelmekről, a sikerekről, napjainkról, terveiről. Emlékeztetőül: a Lehmann-família feje, Tibor, hazai és nemzetközi eredményeket elért kiváló versenyzőként érkezett Tiszaújvárosba, még az 1990-es évek derekán, ahol rövid időn belül gyökeret vert családjával. Miközben a családfő edzői, majd sportvezetői és rendezői teendőkbe mentette át a sportág iránti szenvedélyét, a gyerekek, Bence, Csongor és Sára tartós barátságba kerültek a triatlonnal, melyet azóta is tiszta szívből ápolnak. 

- Nálunk a családban az volt a nyaralás, amikor apa versenyzett, vagy edzőtáborozott, hiszen mi is vele voltunk, szinte mindig. Más terv egyszerűen nem jöhetett szóba. Én eleinte lejártam ugyan tornázni, de ez csak egyfajta kiegészítés volt. Nyaranta otthon nálunk a kertben és budapesti nagyszüleinknél is, folyton triatlonost játszottunk Csongor öcsémmel. WC-papír volt a célszalag, mert az könnyen elszakadt. Otthon kerékpárunkkal egykerekezni tanultunk, bmx-pályára jártunk. Amint lehetett, bekapcsolódtunk a tiszaújvárosi triatlonosok életébe, jártunk úszni, és szárazföldi tréningeken is részt vettünk. Húsz évvel ezelőtt, 2005-ben, Fadd-Domboriban indultam első versenyemen, a legkisebbek futamában. Ezen az erőpróbán nagyon kikaptam, de ez nem szegte kedvemet, sőt. 

Folytattam a munkát, jó volt a hangulat, vonzott a klubélet, miközben baráti légkörben tölthettük el az időt. Az emberi kapcsolataim is ott alakultak ki, így nem volt nehéz bent maradni. Olyan emberekkel voltam együtt, akikkel mai is nagyon szeretek együtt lenni. Edzésen kívül is sokat sportoltam a szabadidőmben, ami kifizetődött. 

A gyermek- és serdülő korosztályban nagyon sokat nyertem itthon, ami rendkívüli módon motivált. A nemzetközi bemutatkozásomra egy belgiumi versenyig kellett várnom, ahol egy nyílt serdülő futamon indultam. Ott akkorát estem kerékpárral, hogy még mindig látszik a heg a vállamon, de így is 5. lettem. Emlékezetes marad a szlovákiai Olimpiai Reménységek Versenye is, ahol az először magamra húzott válogatott melegítő és felszerelés tovább növelte a motivációmat és sportág iránti elkötelezettségemet. 

- Fejlődésed az évek múltán sem hagyott alább, így nem volt kérdés, hogy a nagy nemzetközi versenyeken is számítanak rád a szakemberek.

- Ifjúsági koromban vehettem részt először korosztályos Európa-bajnokságon. 2013- ban, a hollandiai Holtenben tagja voltam az 5. helyen végzett magyar váltónak. 

2014 tavaszán szintén Hollandiában volt az Ifjúsági Olimpia kvalifikációs versenye, melyen kiharcoltam a részvételt. Nyáron, a kínai Nanjing-ban, a korosztályos ötkarikás játékokon az angol, olasz és spanyol társaimmal együtt alkotott „Európa-2"-es mix-váltóval ezüstérmesek lettünk, ami az első igazán nagy eredményem volt. A junior korosztályban többször voltam Európa-kupa negyedik. Ezt a korcsoportot kinőve sok Európa-kupát, világkupát mentem, melyeken jó néhányszor zártam a top10-ben. A covid-járvány „magasságában" jöttem rá igazán, hogy szeretek edzeni, bár ez előtte is így volt. Ki akartam magam próbálni a középtávon, Kaposváron indultam és rögtön nyertem. Ezt követően „szörfözgettem" a rövidebb és a középtáv között, miközben jó néhányszor tagja voltam a klubcsapat országos bajnokságon aranyérmes tiszaújvárosi egységnek.

Rájöttem, hogy minél hosszabb a verseny, annál igazságosabb. Elkezdtem rendszeresen járni középtávú viadalokra, tetszett, hogy komoly érdeklődést tapasztaltam valamennyi helyszínen. Kétszer nyertem középtávú országos bajnokságot. Elég sok top10-es eredményem volt a 70.3 Ironman Pro Series futamaiban, Les Sables-ben például hetedikként zártam. Tudtam, hogy tudok jól menni hosszú távon, így rákészültem a klasszikus ironman- re. 2022-től mondogattam apának, hogy az általa is többször leküzdött, rendkívül kemény pályáiról híres Klagenfurt Ironman- t néztem ki debütálásom állomásának. Ő csak ennyit mondott: „Nem tudod, hogy mire vállalkozol!" Innentől kezdve lehetett igazán sokat edzeni. Például azért, hogy egy „bemelegítő", 3,8 km-es úszás után a 180 kilométeres kerékpározáson 43 km/ órás átlagot tekerjünk, majd ezt követően fussunk egy maratont. Az utolsó években 100-110 napot töltöttem Spanyolországban edzőtáborozással, melynek köszönhetően bizony meg lehetett erősödni. Nos, az erőnek 2024 júniusában, Klagenfurtban is nagyon nagy szerep jutott.

Reggel fogalmam sem volt, hogy mi fog történni, csak mentem az ismeretlenbe. Ilyen lehet az is, amikor kilőnek az űrbe. Végül nagyon pozitív tapasztalással gazdagodtam, bár nem gondoltam volna, hogy így el lehet fáradni egy versenyen. Megtapasztalhattam, hogyan lehet hosszan rosszul érezni magamat. Ennek ellenére eufórikus érzéssel érkeztem a célba a 11. helyen. Külön öröm volt, hogy annyit, 8 óra 14 percet töltöttem a pályán, mint apának a legjobb ideje. 

- A tavalyi szezonnak már úgy mentél neki, hogy hamarosan befejezed profi pályafutásodat. Szezon közben kinézted magadnak a 2024. októberi Barcelona Ironman-t, mint utolsó nagy versenyedet. Hogyan alakultak az ottani történések? 

- Barcelona előtt kitaláltam, elterveztem, hogy én leszek az első magyar, aki 8 órán belül teljesíti az ironman távot. A kerékpározás feléig jól alakultak a dolgok, ezt követően azonban jött egy nagy holtpont, borzasztóan eléheztem. A folytatásban valahogy összekapartam magam, és végül 8:02 órát mentem, ami jobb volt, mint az addigi, „szakállas" országos csúcs, de ezt Badar Gergő 7:50 órával javította meg ugyanezen a versenyen. Jó lett volna úgy befejezni a pályafutásomat, hogy megvalósítom a tervemet Barcelonában, ahová kijött az egész családom, a barátaim, ami nagyon megható volt és jólesett. Ezen a versenyen volt a legtöbb szurkolóm pályafutásom során. Egykét hét után elengedtem, hogy nem sikerült a tervem, de úgy gondolom a 8:02 óra miatt sem kell szégyenkeznem. Tavaly október óta nem vágytam a versenyzésre. 

Tök jó volt a sok utazás, de bele lehet fáradni a bőröndből élésbe is. Kíváncsi voltam milyen az, amikor nincsenek kőkemény edzések, nagyon vágytam rá, hogy több időt töltsek itthon, legyenek hétvégéim, esti baráti összejöveteleken vehessek részt. Mindezeket versenyző koromban nem tehettem meg. Más minőségben, de a sport mindig jelen lesz az életemben. Persze még tud fájni a szívem, amikor látom, hogy élversenyző klubtársaim járják az útjukat, de nem bántam meg, hogy lezártam profi karrieremet. 

- Részleteznéd a sporttal való mai kapcsolatodat? 

- Igyekszem minél többet mozogni, főleg futok, szaunázok és bringázom. Lejárok a hajnali úszásokra, de most már mint edző. Kezdetben a legkisebbekkel foglalkoztam, nemrégiben pedig kaptam egy csoportot a klubban, a serdülőknek tartok edzést délutánonként, plusz heti 2-3 úszó tréningen is tevékenykedek. Már eddig is több versenyre elkísértem klubtársaimat, akiknek igyekszem a helyszínen minél többet segíteni. Ezt én nagyon élvezem, remélem, hogy a jövőben még több lehetőségem lesz ilyen „üzleti utakra" menni, mert azért hiányzik valamelyest ez a közeg. Nagyon jó ilyenkor visszahangolódni a versenyre, a srácokkal együtt agyalni a taktikákon. Ilyenkor ki tudok teljesedni. Versenyzői múltamból adódóan tudom, hogy mikor mi történik, „beépített emberként" tudok létezni a helyszíneken.

- Az eddigi karriered összegzésében nem kerülhetjük ki azt a párhuzamosságot, mely öcséd, Csongor és a te pályafutásodat kísérte végig. 

- Mi ugye „halmozottan hátrányos helyzetű" családban nőttünk fel, ennek köszönhetjük a sikereinket. Édesanyánk válogatott úszó volt, édesapánk pedig versenyzőként is nagyot alkotott a triatlonban. Sára húgunk sem kerülhette el a sorsát, ő is triatlonos lett, korosztályos válogatott. Érdekes, hogy mi soha nem akartuk túlszárnyalni a teljesen más érában versenyző édesapánkat. Nem az eredmények motiváltak, hanem az, hogy a triatlon milyen nagyszerű dolog. Nem jobbak szerettünk volna lenni, hanem jók, eljutva a lehető legmagasabb szintig. Csongi annak idején, kiskorában, focizni is akart, így kicsit bele kellett „nyúlnom" a sportágválasztásába. Amíg öcsémmel az ifjúsági és junior korosztályban „összeértünk", egy mezőnyben versenyezhettünk, nagyon élveztem, hogy „csapatoztunk": ugyanolyan bringával, bukósisakban, cipőben mentünk, nagyon megélve ezeket az egyedi helyzeteket. Büszkeség volt, hogy valamelyikünk mindig ott volt elől és dobogóra állt. A közös edzőtáborok bő 10 éven át erősítették a köteléket közöttünk, bár gyerekkorunktól jó volt a kapcsolatunk. Amikor kiderült, hogy nem vagyok elég gyors és számomra a hosszabb távok lehetnek az ideálisak, bizony eleinte nehezen éltem meg ezt a helyzetet. Kezdetben nem tudtam elképzelni, hogy ez is jó lehet, majd elég hamar átfordult a történet: a középtáv, majd az ironman lett számomra a triatlon. Csongi sikereit én is remekül át tudom élni és magaménak érezni. Összességében nincs bennem semmilyen hiányérzet, abszolút pozitív a mérleg mindenféle szempontból. 

- A fentiekből adódóan egyértelműnek tűnik, hogy a sportban képzeled el a közeli és távoli jövődet. Milyen terveket szövögetsz ezzel kapcsolatban? 

- Valóban a sportban képzelem el a jövőmet. Megtiszteltetés számomra, hogy idestova egy éve már a Tiszaújvárosi Sportcentrum program-menedzsereként dolgozhatom. Szeretnék sokat tanulni ezen a területen, befejezve közben ilyen irányú egyetemi tanulmányaimat is. A sportdiplomácia is egyre jobban érdekel. Bízom benne, hogy sikerül megtalálni stabil helyemet a sportban. 

Szűcs István