Legelőbb önmagunkban tegyünk rendet

Makranczi Zalánt látta vendégül január 18-án a magyar kultúra napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat keretében a Hamvas Béla Városi Könyvtár. A miskolci születésű színművész elsőként rendhagyó irodalomórát tartott az Eötvös József Gimnázium tanulóinak, majd teltházas közönség előtt adta elő A védőbeszéd című monodrámát. 

- Mikor és hogyan ismerte meg Szókratész védőbeszédét? 

- Középiskolás koromban találkoztam először a szöveggel. Nem tartozott a kötelezők közé, csak érintőlegesen foglalkoztunk a kötettel, de én elolvastam. Aztán eltelt majdnem húsz év, mire ismét feltűnt az életemben: a darab rendezője, Czeizel Gábor megemlítette nekem, milyen jó volna, ha csinálnék egy monodrámát. Tetszett az ötlet, mert ez a műfaj addig kimaradt a pályafutásomból. Gábor az Egy őrült naplóját javasolta. Nagyon fellelkesült, gyorsan szerzett nekem egy példányt a szövegből, de én bizonytalan voltam, mert első olvasásra nem igazán éreztem azt, hogy közöm van ehhez a történethez. Hála a Jóistennek, nem sokkal később Keresztes Tomi színpadra vitte - és a mai napig nagy sikerrel játssza -, úgyhogy szóltam Gabinak: keressen mást, mert nem illik az, hogy egy városban két azonos alapú produkció fusson párhuzamosan. 

Egy napon éppen a II. Edwardot játszottuk, többek között Jordán Tamással. Vele beszélgettem az előadás szünetében - évtizedek óta játssza Szókratész védőbeszédét. Tamás egyszer csak felidézett belőle egy mondatot, és hirtelen olyan érzésem támadt, mintha szívlapáttal tarkón ütöttek volna: „Ez az! Akarom, hogy ezt mások is hallják!" Mert majdhogynem egész idáig annak megfelelően éltem, ahogyan Szókratész gondolkodott. Hazamentem, lekaptam a kötetet a polcról, elolvastam, és azonnal tudtam: megtaláltam. Elmondtam Gábornak is, aki Haumann Péter előadásában már jól ismerte a művet. Kitaláltam, milyen szép gesztus lenne a jogfolytonosság elve alapján, ha felkérném Tamást: az én előadásomban legyen ő Szókratész vádlója, Melétosz - így hallhatja bejátszásban a hangját a közönség. Haumann Péter addigra már letette ezt a művet, és Tamás is egyre ritkábban viszi színpadra, mert valóban nagyon megterhelő - mind a nézőnek, mind pedig az előadónak. Ugyanakkor szívesen fűzöm tovább ezt a láncot, mert úgy gondolom, ennek a szövegnek mindig volt és mindig lesz létjogosultsága a világunkban. 

- Hogyan bontakozott ki a produkció? 

- Megkérdezte Gábor, mennyi időt szánunk rá. Egy magyar színházi próbafolyamat - ha nem zenés a produkció - hat hétbe telik. Úgyhogy eldöntöttem, nincs mese, ezt ennyi idő alatt meg kell csinálni. Tudtam, hogy sikerülni fog. Lényegében öt héten át egy asztalnál ültünk, és csak mondtam, mondtam a szöveget. Gábor kitalálta, milyen jó volna egy hordó és egy vállfa is az előadásba, azokkal lehetne játszani. Nem egyeztem bele, mert ez a szöveg kizárólag arról szól, hogy az ember kiáll a körben vagy félkörben elhelyezkedő közönség elé, és minden irányban meg kell védenie saját magát. Úgy gondoltam, ezt a szituációt - aminél kiszolgáltatottabb helyzet nem adódhat az életben - a legegyszerűbb formában lehet jól átadni. Viszont ez volt a feladat legnagyobb nehézsége is, mert egy színész általában a jelmezhez vagy a különböző cselekvésekhez köti a szöveget. Ebben a produkcióban pedig nincs kapaszkodó, csupán Szókratész gondolatmenetével és a helyzet logikájával dolgozhattam. 

- Melyik a kedvenc gondolata a szövegben? 

- „Nem a vagyonból lesz az erény, hanem az erényből a vagyon." Bár magától értetődő alapvetésnek tűnik ez is, mint a többi, mégis mindig elfelejtjük, mert a világ - benne a fogyasztói társadalommal - rohan. Pedig ott van az emberben a zsigeri igény a valahová tartozáshoz, a többiekhez való csatlakozáshoz, akárcsak az ösztönös szándék a köz javára történő cselekvés iránt. Szókratész közel 2500 év elteltével is emlékeztet bennünket arra, hogy álljunk meg, és legelőbb önmagunkban tegyünk rendet! Hiszen amíg ez nincs meg, hiába csinálunk és vásárolunk meg bármit, nem leszünk jól. Mindenkinek melóznia kell saját magán. -

Ha el is érjük a belső rendet, a külső hatásokat figyelembe véve nagyon nehéz megőrizni azt. - Kazinczy a másik vesszőparipám, ő így fogalmazott: „Jót s jól." Hiszek abban, hogy ha valaki ezt megvalósítja, egy áttörhetetlen védőháló keletkezik körülötte, amit bár olykor feszegetni fog a külvilág lármája, végül mégsem tudja majd átszakítani. Természetesen bennem sincs még tökéletes rend, ugyanakkor nem értem - és mindig számon is kérem másokon -, hogy ha én tudok dolgozni magamon, ők miért nem? Pedig ez volna a kutya kötelességünk, ezért születtünk erre a világra. Hányszor halljuk, olvassuk a kérdést: „Mi az élet értelme?" 

Az, hogy csiszoljuk magunkat, próbáljunk egyfajta isteni tökéletességhez hasonlítani! Nyilván nem érhetjük el maradéktalanul, de abba az irányba kellene törekedni. Most éppen a tradicionalista filozófusokat tanulmányozom. Ők is úgy gondolták, hogy minden emberben van egyfajta isteni esszencia, amihez egyre közelebb kellene kerülni. Ez volna az ember feladata. És ennek megértésében segít Szókratész védőbeszéde is. Ha bárki úgy érzi, valami nem stimmel a világgal, de nem tudja pontosan megfogalmazni, hogy mi, olvassa el, vagy hallgassa meg a szöveget! Ha így tesz, jó eséllyel egy picit megnyugszik majd, és rá fog jönni, mire érdemes figyelni az életben. 

Ördögh István