Krónika 40 - A csónak üres - In memoriam dr. Zabos Géza
Folytatjuk sorozatunkat, melyben a 40 éves Tiszaújvárosi Krónikában az elmúlt negyven évben megjelent írásokból tallózunk, egyetlen rendezőelvet tartva szem előtt - mindig az adott év aktuális lapszámából szemlézünk. Ezen a héten szomorú évfordulóról emlékezünk meg. 25 évvel ezelőtt, 1999. május 28-án hunyt el dr. Zabos Géza állatorvos, önkormányzati képviselő, író, Tiszaújváros díszpolgára. „A csónak üres" című megemlékezésünk a Tiszaújvárosi Krónika 1999. június 3-i számában jelent meg Hajdu Imre tollából. A Krónika hetente megjelenő sorozatban közölte a Csátország, Abaújország, majd a Tiszahát című történeteit, most az Abaújország 10. részével emlékezünk meg Géza bácsiról, mely annak idején a Krónika 1993. június 3-i számában volt olvasható.
Ülök a Tisza gátján, fűszálat rágcsálok. Afféle pótcselekvés. Fecskék csapkodnak a víz szelíd felszínére, napsütötte füzesek smaragdja csillog, ám szívem mégsem tud örülni. Szívem hallgat, akár a sír. Rátelepszik az alkonyat szomorúsága. A folyó sem szőke most. Fekete. „Sötét folyó, honnan fakadsz? Sötét folyó, meddig szaladsz? Sötét folyó hová szakadsz?" Válaszként egy távoli mozdony füttye sír fel. Kereslek, ám a csónak üres. Körötte az íves ágak sátra hajol a vízre, s a tiszta harmat kéklő cseppjeivel szitál rám. Te - aki sírni tudtál egy eltaposott virágért - nem vagy sehol! Merre vagy, jó Öreg? Még nem tudjuk felfogni, kit és mit veszítettünk, ám az Árkádsoron, a víztoronynál, a Dísztó partján „az ágyban, a csókban, a zsebében valamit mindenki kutat". Keres valamit.
Keres valami jelet, valami emléket Rólad! „A fűzgally a vízre behajlik, zsolozsma a vízcsobbanás. A hab zokogása morajlik, morajlik a szívdobogás." Nem tudom, Te az irodalmár, szeretted-e Dsidát? Lám, erről sem beszélgettünk. Oly sok mindenre nem jutott idő! Múlt kedden is csupán üdvözlésre és kézszorításra szorítkozott szerkesztőségi találkozásunk. - Én már itt sem voltam - mondtad. - Látom, lapzárta van. Nagyon jól tudom, ilyenkor nincs idő beszélgetésre. S intettél. Azt nem mondtad, hogy örökre búcsúzol! Nem szóltál róla egy szót sem, hogy elindulsz a nagy útra. Pedig én azt hiszem, akkor Te már tudtad, hogy csónakoddal átkelsz a vízen. Át, a túlsó partra! Ahonnan már maga barangol tovább az ember. Most már tudom, megszületett Benned a végső elhatározás. Elindultál unokádat, Gábort megkeresni. Mert ez, még az oly kedves hajódnál, Tiszádnál is fontosabb Számodra.
Már csak ez volt fontos. Megértelek. Hallucinálok? Mi ez a különös zene? Álmodom? Valóság? Téged látlak ott, a túlsó parton? A Te hangodat hozza át a szél? Üzensz nekünk? Várj, gyorsan papírt, tollat keresek. Már írom is: „Ismerjétek meg a fűben fekvő ember boldogságát! Ismerjétek meg az Aranykaput; nyitva áll és kék patakok muzsikálnak a tövében! Legyetek jók! Szeressétek a bárányokat! Szeressétek a madarakat! És egy kicsit egymást." Leírtam minden szavadat. De jaj, a folyó újra elsötétül. Már nem látom a túlsó partot. Messziről valaki sír. „Sötét sírás, honnan fakadsz? Nehéz sírás, miért fakadsz? Szakadó könny, meddig szakadsz?" Ég Veled, Géza Bátyám! Elmentél a nyugtalan árnyak útján. Mogorva lett és üres a ház. Az ajtót nyitva felejtetted, odakintről beszitál az eső és bezúg az esti szél. Erdély dalnokát, Dsida Jenőt hívom társnak a szándékomhoz, mert... „... egy elfelejtett képedet felakasztom a deszkafalra / örökmécsest gyújtok elébe... / És csöndesen a küszöbre ülök."
Hajdu Imre
Zabos Géza - Abaújország 10.
1954. április közepe Bármennyire hosszú és kemény volt a tél, április második hete megette az utolsó hómaradványokat is, és a rétek téli barnasága kislibazöldre változott. A csődörcsikók ivartalanítását befejeztem a nagyhét előtt. Kilenc községemben mindössze tizenkét csikóval kellett elfelejtetnem, hogy férfinek született. Mindvégig zökkenő nélkül történt a munka, mert nagyon ügyesek voltak a segédkezők. Április 11-én, virágvasárnap is szép volt az idő, és bár a műtött csikókról riasztó híreket nem hallottam, gondoltam, megnézem őket, nehogy elkésetten tudjam meg, hogy baj van valahol. Ardón fejeztem be a körutat, mindenütt szövődménymentesen gyógyultak a csikók. Örömömben bekukkantottam Kalászékhoz is.
Ott ismerkedtem meg Szegfű Józsival, értelmes, fiatal gazda, 12 hold földje és rétje van. Panaszkodott, hogy a kétéves kancacsikója beteg, rohamosan növekszik egy púp a köldöktájékon a has alatt, és attól fél, hogy az a duzzanat sérv lehet. Megígértem, hogy megvizsgálom, mielőtt hazaindulok. A csikó ki-kirúgott, amíg a kétökölnyi duzzanatot nyomkodtam, tapogattam a hasa alatt.
- Ugye, sérv? - kérdezte Szegfű nagyon idegesen.
- Sérv! - ismertem el kedvetlenül.
- És?
- És nincs más megoldás! Vágni, varrni kell, mielőtt tovább szakad... Szegfűn látszott a megrettenés. - Belepusztulhat? Azt már korábban megtanultam, hogy biztos jóslatot ne mondjak sohasem. - Reménykedem, hogy sikerül, de minden műtét kockázatos. A csikó mellé lépett, az állat pofáját simogatta.
- Gyönyörű csikó, de így semmit se ér... Később a napokat számoltuk, húsvét szombatjában megegyeztünk, mert azon a napon már senki se dolgozik a földeken, de még nem ülteti a családot az asztal mellé az ünnep, így az emberi segítség rendelkezésre áll. Puha pára pihent a réten, amely mögött fehér koronaként lebegett a Nap, amikor Rákóról elindultam. Szegfűéknél pálinkával töltött poharak fölött nyolc gazda fogadta köszöntésemet. Az udvar sarkában már zöld, selymes szőnyeg volt a fű, jónak tartottam műtőasztalnak is. Székeket, lavórt, frissen vasalt vásznakat kértem, hogy szétrakhassam az eszközeimet. A gazdák mellettem tétováztak, Szegfű idegeskedett, hosszú lépteivel többször is megmérte a távolságot az istálló és a gyepes udvarrész között.
- Üres a csikó? - kérdeztem tőle, amikor éppen visszajött.
- Mint a cigányok lova... Ahogyan megbeszéltük, tegnap reggel óta nem ivott, nem evett... - Hát ezt majd megissza, akár akarja, akár nem... - oldottam fel a vödörben az altatót. De nem itta. Nyolcan táncoltunk körülötte, a csikó két első lába fent járt a csillagok között, a gumiból készült nyelőszonda, amelynek segítségével bele akartam csurgatni az altatót, a kapkodásban kicsúszott kezemből, az állat ráugrott, és a gumicső szétszakadt.
- Hogy az a...! - káromkodtam hangosan. Nagyon vallásos erre a világ, megrovóan néztek rám valamennyien, de nem törődtem velük.
- Hagyják! - szóltam aztán rájuk kedvetlenül. - Nagyon szomjas, talán megissza a vödörből is. Lassan nyugodott a csikó, a vödröt Szegfű tette az orra elé, beleszagolt kétszer is, aztán gúnyos fintorral messzire nézett a vödör fölött. - Éhes is... Talán, ha darával összekevernénk, megenné abrak helyett... - jutott eszembe az utolsó lehetőség. A csikó beleszagolt az altatóval átitatott, sűrű darába is, de a fintor a pofáján még gúnyosabbra sikeredett. A gazdák körülöttem tétováztak, csak a szemük mélye rejtett halovány mosolyt. Éreztem, nem hátrálhatok.
- Ha így akarod, rendben... - mondtam a csikónak. - Megoperállak én téged altatás nélkül is… Csűdszíjak, kötelek, hórukkos kínlódások, feszülő izmok. Bő negyedóra is elszaladt, mikorra a csikó gúzsba kötötten a gyepen hevert. Érzéstelenítőoldattal fecskendeztem körül a műtéti területet, de amikor a hashártyát érintette már a kés, a fájdalomcsillapítás semmit se ért. Körülollóztam a sérvkaput, varrni kezdtem, a csikó minden tűszúrásra összerándult, a tű hegye többször is az ujjamba szaladt. Később elfáradtan ugyan, de jó érzéssel nyújtózkodtam. A csikó is felállt, leizzadt, minden ízében remegett, és kókadtan ballagott Szegfű után az istálló felé. A szobában ültünk, beszélgettünk, a poharakba bor került, boldog ünnepet kívántunk egymásnak, de a könnyű szavak között, mint legfontosabb kérdés, vissza-visszatért a megműtött csikó. Már dél volt, amikor elbúcsúztam.
- Ha bármiféle baj mutatkozna, azonnal üzenjen! - mondtam Szegfűnek a kapuban.
- Ünnep, nem ünnep, azonnal jövök... De hallgatott a húsvétvasárnap és a hétfő. Szegfű helyett - lassan egyéves a lányom - csak óvodás korú fiatalemberek nyitották a kaput, dél körül már egy illatszerboltnál is illatosabb lett a ház, és a perselyes kasszából az összes aprópénz új tulajdonosra lelt. Szegfűvel csak szerdán találkoztam. Nagyon komoly volt, szájszöglete körül elmélyültek a ráncok, arra gondoltam, hogy a csikóval valami történhetett.
- Baj van? - kérdeztem ijedten, közben az is eszembe jutott, hogy talán már nem is él a ló.
- Baj! - mondta Szegfű. Elsápadtam, ráébredt, hogy mire gondoltam, nevetni kezdett. - A csikóval semmi! Szilajabb, mint valaha volt. Hanem a tyúkok... Azokkal történt baleset... Ezt meg én nem értettem, de Szegfű mesélni kezdett. - Tudja, doktor úr, amikor a szombati műtét után hazamentek a szomszédok is, leballagtam az istállóba. A csikót lecsutakoltam, nyugodtan tűrte, aztán elhatároztam, hogy rendet rakok. Kezembe került az abrakosvödör. Gondoltam, ne vesszen kárba a dara, az egészet az udvarra zúdítottam a tyúkok közé. Még ki is mostam, és a maradékot is odalöttyentettem.
Az asszony közben készen lett az ebédfőzéssel, komótosan ettünk, amikor befejeztük, eszembe jutott, hogy újból megnézem lent a csikót. Borzasztó képet láttam akkor, éppen tíz tyúk hevert az udvaron, már alig éltek, késért szaladtam, hogy ne vesszenek kárba, ha már ilyen gyorsan megtalált bennünket a vész. El is vágtam mind a tíz nyakát, aztán a pajtához futottam, hogy mi van a többivel. Együttvéve száz tyúkunk lehet, hát a pajta alja úgy nézett ki, mint egy csatatér. Akkor jutott eszembe a darába kevert altató, csak azt nem tudtam, hogy fölébrednek-e? Szóltam az asszonynak, hogy lássa ő is, ne morogjon később a levágott tíz tyúk miatt, de hallgattam az altatóról. Mondtam, valami hirtelen vész, vagy méreg jött be a Bódva felől, mert a patak szétszaladt vize a kert sarkáig ért.
Hogy hitte-e az asszony, nem tudom, pityeregve szedte össze a levágott tyúkokat, hogy még akkor megkopassza őket. Én a többit figyeltem a pajtában, két óra múlva ocsúdni kezdtek, és estére már vidáman sétáltak az udvaron. Kihívtam az asszonyt, örült nagyon, mondta, hogy egyfolytában imádkozott, amíg tisztította a tyúkokat, és íme, meghallgatta Mária. A tíz tyúk meg nem veszett kárba, megemésztette a húsvéti vendégeskedés... Néztem Szegfűt és nem tudtam, nevessek- e, vagy szégyenkezzem-e, hiszen neki nem, de nekem tudnom kellett volna, hogy az az altató nemcsak lovakat altat, és végződhetett volna rosszabbul is az ügy. De Szegfű mosolygott, amikor elbúcsúztunk.
- Azért az asszonynak ne mondja el, ha találkozik majd vele. Higgye csak, hogy megsegítette Mária... - szólt vissza a kerékpárjáról.