Bukóra már az angyalok vigyáznak

A szerető férj, apa és nagypapa, a tiszaújvárosi sportélet legendás alakja, Bukovinszki József, május 23-án, csütörtökön délelőtt, türelemmel viselt súlyos betegség után örökre eltávozott közülünk. Fiatalon, hiszen június 10- én lett volna csak 65 éves. Nagyon sokan vagyunk, akik még nem hiszik el, nem fogják fel, nem fogadják el. Emléke és fájdalmas hiánya örökké velünk marad. 

A mindenki által Bukónak becézett, a Nyírségből érkezett fiatal testnevelőt 35 évvel ezelőtt Tiszaújváros és a triatlon hozta el az életembe. Hamar kiderült, hogy egy nyelvet beszélünk. Amatőr versenyző koromból emlékszem, amikor a Szabadidősport Szervező Iroda, az SZSZI vezetőjeként, a rá jellemző elszántsággal, hittel, 1989-ben triatlon bemutatóversenyt hívott létre az általa üzemeltetett városi tanuszodában és környékén. Barátjával, Dr. Márkus Gáborral és a többiekkel 1992-ben megalapították a városi egyesületet, lerakták egy közösséget építő, a mai napig példásan működő triatlon család alapjait. 

A klubban sokáig kiváló úszóedzőként tevékenykedett, nevelte a sportág helyi művelőit, miközben jó néhány sportolót segített hozzá kimagasló eredmények eléréséhez. Több mint 20 éven át nem volt olyan triatlonverseny a városban, ahol Bukó a rendezői csapat meghatározó tagjaként, a tőle megszokott „izzással" ne tette volna oda magát 120 %-osan. Ott volt 1997-ben, a világhódító útját megkezdő tiszaújvárosi triatlon világkupa indulásánál is. Egy évvel később együtt sírtunk egyik legkedvesebb tanítványának, a Sydney-i olimpiára készülő ifj. Márkus Gábornak a végső búcsúztatásán. Ezt tettük 2013-ban, amikor dr. Márkus Gábortól kellett meggyötörve elköszönnünk. Borzasztóan megviselték ezek a veszteségek. Évek múltán is elérzékenyült, ha szóba került ez a téma. Bukó ilyen volt, ilyen megindítóan emberi. Oktatóként több ezer tiszaújvárosi és környékbeli gyermekkel ismertette és szerettette meg az úszást. 

Egy-egy gyakorlat indítása előtt, mindig elkiabálta magát: „figyelj!" Olyankor megállt a levegő és a tanítványok lesték szavait, melyek a szakszerű magyarázat mellett a biztatást, a dicséretet sem nélkülözték. Határozott, elhivatott és céltudatos volt. Szülők, gyerekek, sportolók, kollégák tudták, mi, a barátai tudtuk, hogy élete a sport, az oktatás. Mindenki szerette, tisztelte, becsülte. Kivételes empatikus érzéke, a sport és az emberek iránti alázata, segítőkészsége, párját ritkító munkabírása kimagasló és példaértékű volt. Pár héttel ezelőtt beszéltem vele a párizsi ötkarikás játékokról. Lehmann Csongornak, akit egészen kicsi gyerekként Bukó is oktatott, ekkor már megvolt az indulási joga. Ennyit mondott: „Jelenleg minden erőmmel a gyógyulásra koncentrálok, de Csonginak így is én leszek a legnagyobb szurkolója az olimpián!" Nagy harcosként az utolsó percekig reménykedett benne, hogy egyszer még visszatérhet az uszodák világába. A kegyetlen sors nem engedte meg ezt neki. 

Már az angyalok vigyáznak rá. Mi pedig, akik abban a kivételes szerencsében részesültünk, hogy ismerhettük őt, egy hatalmas szívvel és lélekkel megáldott, csupa nagybetűs EMBERT őrizhetünk a szívünkben, lelkünkben, az idők végezetéig. 

Szűcs István