Krónika 40 - Csempészés és seftelés

Folytatjuk sorozatunkat, melyben a 40 éves Tiszaújvárosi Krónikában az elmúlt negyven évben megjelent írásokból tallózunk, egyetlen rendezőelvet tartva szem előtt - mindig az adott év aktuális lapszámából szemlézünk. A nyolcvanas évek elején még kétféle útlevelünk volt, a pirossal a szocialista országokba, a kékkel pedig a hanyatló nyugatra utazhattunk. Aztán 1984-ben bevezették az egységes kék útlevelet, melyhez azért még kiutazási engedélyt kellett kérni, 1988. január elsejétől pedig jött a világ összes országába érvényes világútlevél. A nyolcvanas évek közepén Commodore számítógépért és VHS videómagnókért, '88-ban pedig már háztartási gépekért, leginkább Gorenje fagyasztószekrényért jártunk Ausztriába. Aztán amikor a kilencvenes évek elején beütött a szabadság, sokan piacozásból éltek, vagy ebből egészítették ki keresetüket. Ekkor már Törökország volt a célpont, és zsákszámra hozták be a hamisított ruhákat, leginkább pólókat és farmereket. A Krónika 1991. május 23-i száma két cikkben is foglalkozott ezzel a jelenséggel.

Húsz óra a határon 

A kelet-európai bevásárló-turizmust nemcsak az olasz vámhatóságok, hanem az eddig oly békésen tűrő jugoszláv és bolgár határőrök sem nézik jószemmel. Esetenként jogos okuk is van rá, hiszen valljuk be őszintén: az utóbbi időben már nemcsak egy-egy farmerrel, vagy egy-két aranylánccal a szatyrunkban indultunk Isztambulból hazafelé. A tavasszal egyik ismerősöm szenvedő alanya volt egy felejthetetlen határbéli eseménynek. Hazaérve természetesen nyomban meg is ígérte: soha többet nem megy sehová. Isztambulba pedig kiváltképpen nem. (Azóta, mint megtudtam, már volt kétszer!) Az történt ugyanis, hogy az autóbuszon - melyet egy utazási iroda szervezett - idézve őt: nem seftelők (ők 1-2 darab eladnivalót hoznak), hanem egy 4-5 személyből álló csempészbanda (náluk személyenként 40-50 darab ruha van) utazott. A bolgár-jugoszláv határon, mivel a buszban feltűnően sok volt a csomag, a társaság meg is kapta a magáét. A jugoszláv vámosok darabonként nézték át a szatyrokat és szabták ki - már aki megérdemelte - a keményebbnél keményebb büntetéseket. A tortúra, mint ismerősöm mesélte, körülbelül 11 óráig tartott, a jugoszláv-magyar határon (ugyanis szinte ugyanez még egyszer megismétlődött) mindez már csak 9 órát vett igénybe. (Ezek szerint akadt még a buszban vámolni való...)

A szükség vitt rá 

K. I. gyakori vendége használtcikk-piacunknak, annak ellenére is, hogy Hajdúnánáson lakik. Üzemmérnök, 15 éve szerzett diplomát. Korábban lakóhelyén, egy kisszövetkezetben dolgozott lakatos művezetőként. Jelenleg nincs állandó munkahelye. 

- Megszűnt a cég, vagy létszámleépítés volt? 

- Nem, egyik sem. Csupán elegem volt, hogy diplomával a kezemben, és közel negyvenévesen havonta bruttó 11 ezer 500 forintot viszek haza. 

- Családja van? 

- Természetesen. Feleségem óvónő, két gyermekünk van. 

- Miből élnek meg, gondolom az óvónői fizetés nem elegendő a család eltartásához... - Valóban nem. Viszont annak ellenére, hogy nincs állandó munkahelyem, én is teszek azért valamit a családi kasszába. 

- Piacolni talán jobban megéri? 

- Volt már olyan hónap, hogy korábbi fizetésemnek a többszörösét kerestem meg. 

- Ez a tevékenység kielégíti önt? 

- Higgye el, jelenleg legalábbis, sem a tervezőasztal, sem a kollégák nem hiányoznak. Jól érzem magam szabadon, függetlenül. 

- A család milyen szemmel nézi az ön függetlenségét? 

- Örülnek, hogy végre nyugodt és kiegyensúlyozott vagyok. 

- Érdeklődésének megfelelően, elsősorban műszaki cikkeket, rádiókat, magnókat, órákat, stb. árul. Hogyan szerzi be, könnyen megy az effajta tevékenység? 

- Most még élvezem, hiszen eddig még nem volt probléma. Elsősorban Bécsbe járunk 3-4 barátommal vásárolni, ám másokkal ellentétben, mi nem akarjuk mindjárt megvenni egész Bécset. 

- Kelendő az áruja a tiszaújvárosi piacon? 

- Igen, úgy tapasztalom. Azért járok elsősorban ide. 

- Mik a terve, a jövőt illetően, netán a piacolás mellett dönt? 

- Úgy tűnik, igen.