Krónika 40 - Egyszervolt karácsony

Sorozatunkban a 40 éves Tiszaújvárosi Krónikában az elmúlt negyven évben megjelent írásokból tallózunk, egyetlen rendezőelvet tartva szem előtt, mindig az adott év aktuális lapszámából szemlézünk. Most a 2013. évi 51-52. számban megjelent karácsonyi jegyzetet közöljük újra.

Becsukom a szemem, s álmodozom. Azt mondják, tagadhatatlanul álmodozó vagyok. És azt is mondják, hogy folyton lebegek, nem a földön járok. Persze, hiszen „mérleg" vagyok. Hatévesen nem pontosan értem, hogy ez mit jelent, de nem törődöm vele. Útón-útfélen, nappal és éjszaka is álmodom. „Ábrándozás az élet megrontója" - írta Vörösmarty Mihály, de hatévesen ezt én még szintén nem tudhatom. S ha tudnám, valószínűleg vitatkoznék vele. Az sem szegi kedvem, hogy az álmaim aligalig válnak valóra. Minek keseregjek, úgyis jön egy újabb álom... 

Most éppen fenyőillatról, színes csillagokról, angyalkákról és persze sok-sok ajándékról álmodom. Elvégre, ha van az álmodozásnak ideje, az mikor lenne máskor, mint ilyenkor, karácsonyváráskor. A plafonig érő fa alatt minden van, mi szemnek, szájnak ingere. Mármint egy hatéves lány testének, lelkének, de leginkább szívének: alvós baba, babakocsi, babaruha, sok mesekönyv. A színes szalagok, és a csomagolópapír belepi a padlót a fa alatt. Úgy képzelem, mire kinyitom a szemem, a karácsonyfa már ott pompázik az új lakásunkban, ahová előző nap költöztünk. A várakozás izgalma, vagy a költözés miatti fáradtság az oka, de nehezen jön álom a szememre. Valamikor mégis elszunyókálok, mert arra riadok, hogy a másik szobában bútort pakolnak, a szekrények lába megcsikordul a frissen lakkozott parkettán, mire édesapám hangos káromkodásban tör ki. 

Mezítláb, pizsamában futok ki a szobából, a fenyőfát keresve, amit persze nem találok, helyette viszont nyüzsögnek a lakásban a munkásruhába öltözött férfiak, akik rám mordulnak, ne lábatlankodjak. Na, itt aztán nemhogy karácsonyfa, de még a karácsony illúziója sincs. Anyukám a konyhában serénykedik, ahogyan minden hétvégén vagy ünnepnapon. 

- Öltözz fiam gyorsan, szólj az öcsédnek is, el kell hoznotok Jóskától a húsdarálót - mondja. Már éppen feleselésre nyitnám a számat, hogy megmondjam, nem fiú vagyok, hanem lány, de az ablakon keresztül megpillantom a szikrázó, szállingózó apró hópelyheket. Futok gyorsan az öcsémhez, jöjjön hamar, kimehetünk a hóesésbe. Még az sem rontja el a jókedvemet, hogy nekem kell rácibálni minden ruhadarabot. 

Igaz, még csak hároméves, de kicsit megerőltethetné magát. Anyukám közben magában durrog, az óvoda ajtajából - ahol dolgozik - megint lapátolhatja majd el a havat. El sem tudom képzelni, hogyan lehet nem szeretni a havat. Persze hatévesen. Mint egy hóember, úgy felöltözünk, szinte gurulunk lefelé a harmadik emeletről. Kint aztán önfeledten hempergünk, dobáljuk egymást. 

Én óvatosabban, elvégre vigyáznom kell a „kicsire". Félórába is beletelik, mire odaérünk a húsdarálóért a néhol még aszfalt nélküli utcákon. Visszafelé már nagyobb a hó, még lassabban haladunk. Kipirosodva, kimelegedve, átázott ruhában érünk haza. Gyanútlanul lépünk a lakásba, s földbe gyökerezik a lábunk, amikor a kisszobában megpillantjuk a feldíszített, csillogó fenyőt. S egy pillanattal később a tekintetem megakad a hatalmas alvós babán, aki békésen üldögél a fa alatt. Igaz, hogy a karácsonyfa még az asztalon állva sem éri el a plafont, nincsenek masnik, szalagok, zörgő csomagolópapírok, de bánom is én! Olyan gyönyörűséges érzések kerítenek hatalmukba, mint talán még sohasem. S miközben csak állok szótlanul, a fenyőfa és a parkettalakk illatába óvatosan bekúszik a konyhából a töltött káposzta semmi mással össze nem téveszthető illata. S hogy ez mit jelent - csak ürügy volt a töltött káposztához szükséges húsdaráló - azt már akkor, 1971-ben, hatévesen is nagyon jól tudtam. 

Kavisánszki Mária