Ezüstvasárnap Szulák Andreával

A helyi egyházak vezetőinek köszöntői és a Tiszaújvárosi Derkovits Fúvószenekar produkciója után Szulák Andrea karácsonyi műsora zárta az Adventi hangolódás programsorozat ezüstvasárnapi állomását. Az EMeRTon- és Máté Péter-díjjal kitüntetett énekesnő, színésznő a fellépés után válaszolt kérdéseinkre. 

- Egyszer azt nyilatkozta, hogy nem csupán a szép hangról szól az éneklés, hanem abban ott van egy egész élet, egy sors. Ilyen tekintetben melyik dal volt a legerősebb ma este az ön számára? 

- Az összeshez erős kötődésem van. Csak azért nem teszek bele egy dalt a műsoromba, mert még nem adtam elő korábban, vagy azért, mert most éppen passzol a kedvemhez. Ahhoz, hogy a szívem-lelkem is benne legyen egy koncertben, kell, hogy legyen valamilyen személyes kötelékem minden elhangzó darabhoz. Ebben a pici fellépésben is benne volt mindaz, ami az én emlékezetemben fontos. 

- Megemlítette két dal között a '80-as években külföldön töltött időszakát. Mesélne egy kicsit erről? - Egy zenekarral jártam Nyugat-Európát: Hollandiában, Angliában, Németországban szerepeltünk színvonalasabb zenés-táncos szórakozóhelyeken. Ma ezt úgy nevezik: „vendéglátózás", akkor ez volt a munkánk. Nem is nagyon szeretem a dolgokat különválasztani, mert aki koncerten énekel az is „vendéglát", hiszen a közönségét szolgálja ki. Nem tetszik, amikor valaki ezt a dolgot nagyképűen eltolja magától, és mindig rosszul esik, amikor lenézik a publikumot a Parnasszusról. Én nekik, értük, belőlük vagyok, és az a legnagyobb visszaigazolás a sorsomtól, hogy kíváncsiak rám, hogy eljönnek a koncertemre. Szeretem kiszolgálni a közönséget, és a külföldön töltött időszakom abban erősített meg, hogy erre - a körülményektől függetlenül - mindig képes legyek. 

- Több előadóművész is úgy nyilatkozott, hogy a szabadtéri fellépések egy picit nehezebbek számukra, ezek szerint ön nem tartozik közéjük. - Én egy strapatűrő „növény" vagyok, bírom a gyűrődést: a forróságot, a fagyot, mindent. Nem szoktam foglalkozni ezzel. Annyira visszatölt mindig, amit a közönségtől kapok, hogy észre sem veszem, ha esetleg már ráfagyott az orromra a saját leheletem. Amikor egészséges vagyok, rám lehet pakolni az egész univerzumot, ha pedig éppen nem vagyok jól, segít az a fajta fegyelmezettség, az a fajta technika, amit megtanultam az évek, évtizedek alatt. - Számomra az ön neve összeforrt a jótékonykodással. Van különös oka az ilyenféle érzékenységének, vagy pusztán a személyiségéből adódik, hogy mindig ad? 

- Egyrészt a hála az oka. Úgy gondolom, bármit kapunk a sorstól - jót vagy rosszat - minden tanít minket. Én mindenért mérhetetlenül hálás vagyok. Másrészt alkati vonásom a jótékonykodás, valamint erre tanított az édesanyám is. És úgy érzem, működik, folyamatos körforgásban van. Én nagyon-nagyon sok mindent kapok - lelkileg is. Ezt pedig valamilyen formában vissza kell adni. Egyébként éppen ma megy a Duna csatornán a „Jónak lenni jó" egész napos műsora, amelynek - természetesen - megint a részese voltam. Akármennyire is elfoglalt vagyok - főként decemberben -, mindig szánok időt arra, hogy odaálljak a jó ügyek mellé.

- Nemsokára beköszönt a szeretet ünnepe. Hogyan fest általában Szulák Andrea karácsonya?

- Teljesen átlagos családanya vagyok. Szenteste sokáig pörgök a konyhában, gyártom a finomabbnál finomabb falatokat. Aztán egy bizonyos ponton eldobom a fakanalat, szépen ünneplőbe öltöztetem a lelkemet és magamat is, majd odaülünk a terített asztalhoz. Vacsora után pedig jókat beszélgetünk és társasjátékozunk. Számomra nélkülözhetetlen a meghittség. Lehet, hogy sokan azt gondolják, egy ismert ember másként él, hiszen ezt közvetíti a média. De most ezen a fórumon közlöm: tök átlagos vagyok, és én ezt nagyon szeretem. És imádom, hogy ezt a környezetem értékeli. Nem „a Szulák Andreához" jönnek vendégségbe, hanem hozzám. 

- És milyen lesz az idei karácsonya? - Pihenős. December 23-án este még lesz egy nagy koncertem zenekarral, szabadtéren, de 24-étől az ünnep már csak a miénk: az enyém és a családomé. - Zárásként mit üzenne olvasóinknak a következő napokra? - Valóban szeressék egymást, és ne csak december 24-én! Elmesélek még egy történetet. Hajdanán volt egy külön játékunk az anyukámmal. Előfordult, hogy a nyár derekán, egyetlen átlagos napon „ünnepeltük" a karácsonyt - persze, azért nyilván megadtuk a módját december 24-én is. Tettük ezt azért, mert úgy gondoltuk, ne csupán egyetlen, formálisan kijelölt nap legyen arra, hogy őszintén, meghitten, feltétel nélkül szeressük egymást, hanem 364. Így hát azt kívánom mindenkinek, hogy az év másik 364 napján is szeressenek és fogadják be a szeretetet, december 24-e pedig legyen az egyetlen nap, amikor szabadságra megy az a nagy szeretetgömb.

Ördögh István