Harmincéves városunk mazsorett közössége

Bognár Imre ifjú hölgyek koszorújában.

A Derkovits Fúvószenekar kíséretében, négy generáció színpadi együttműködésével, a Magyar Fúvószenei és Mazsorett Szövetség zsűrije által a felnőtt csoport részére kiállított, kiemelt arany minősítésű értékeléssel, egykori alapító tagok jelenlétében, igazán sokoldalú előadással ünnepelte fennállásának harmincadik évfordulóját és a tánc világnapját a Derkovits Mazsorett Csoport. A jeles alkalomból a közösség egyik alapító tagjával és vezetőjével, Bognár Imrével beszélgettem. 

- Milyen jelzőkkel írnád le ezt a harminc évet? 

- Érdekes és kihívásokkal teli út volt ez. 1995 áprilisában hirdettük meg, hogy mazsorettes lányokat keresünk Tiszaújvárosban. Első körben kizárólag felnőttek jelentkeztek, velük tapasztaltuk meg a műfaj szépségeit és nehézségeit. Majd ahogyan ők egyre idősebbé váltak, és az élet rendje szerint elhagyták a csoportot, egyre fiatalabb lányok érkeztek a helyükre. Akkor mindent elölről kellett kezdeni. Viszont ennek a folyamatnak köszönhető az, hogy a felnőttek „alatt" már régóta létezik ifjúsági, valamint haladó és kezdő gyermekcsoport is. Tehát az elmúlt három évtized során bebizonyítottuk, hogy ennek a csapatnak van létjogosultsága, és jó ideje nem csupán Tiszaújvárosban, de az országos élmezőnyben is. Sőt, jómagam - most már a Magyar Fúvószenei és Mazsorett Szövetség tagjaként - zsűrizni járok különböző megmérettetésekre.

- Milyen előzmények után alakult meg a Derkovits Mazsorett Csoport? -

Amikor 1994-ben a Derkóba kerültem, még nem volt meg a művelődésszervező diplomám, az akkori igazgató, Czikora János - ismerve a táncos múltamat - pedig kitalálta, hogy hozzunk létre egy mazsorett csoportot. Ugyanis előtte mindig más városokból hívtunk a különböző ünnepnapokra, ami mindent egybevetve eléggé sokba került. Érdekes módon egyáltalán nem volt nehéz dolgom az induláskor. Meghirdettünk egy válogatót 1995 áprilisában, amit a művelődési központ tükrös termében tartottunk. 

Több mint húszan jöttek el, és végül tizenhat fővel alakult meg a Derkovits Mazsorett Csoport. Mátyás Zoltán igazgató úrnak szintén hálás vagyok, hogy azóta is szabad kezem van ezen a területen, így a sok-sok adminisztratív teendő mellett mindig van egy kreatív, kiteljesedésre lehetőséget adó tevékenységem is itt, az intézményben. 

- Hogyan emlékszel vissza a kezdeti lépésekre?

- Bizakodtam, hogy nem leszek rossz oktató, mert közben még - a táncos múltamnak köszönhetően - járhattam ki iskolába keringőt tanítani, vagy éppen koreográfiákat készíteni kisebb darabokhoz. Mindenhol sikerült magam elfogadtatni. 

A Derkovits Mazsorett Csoport esetében azért volt nehezebb dolgom, mert csak hölgyekhez érkeztem. Amikor férfiként becsöppentem közéjük egy-egy szakmai órára, nagy kihívást jelentett, hogy elfogadtassam magam velük úgy, hogy abban a másfél-két órában mindannyian azt csinálják, amit kérek tőlük. 

Ezen túlmenően pedig természetesen szakmai értelemben vett nehézségek is adódtak. Ennek ellenére már nem sokkal az indulásunk után beneveztünk az első szakmai megmérettetésre, hogy ne ragadjunk le a majálisokon való fellépéseknél. Végül egy bronz- és egy ezüstéremmel zártunk. Emlékszem, a szöveges értékelésnél úgy fogalmazott a Magyar Fúvószenei és Mazsorett Szövetség vezetősége: „Egy dinamikus, jól fejleszthető, remek tánctechnikával, kitűnő kiállással és nagyon szép lábmunkával rendelkező csoportot láttunk, de a mazsorett tudás még hiányzik. Javasoljuk az oktatónak a továbbképzést." Így kerültem bele ebbe a körforgásba: iskolába jártam, okleveles mazsorettoktató képzést végeztem el, azóta is rendszeres időközönként járok továbbképzésekre.

- A nagyon következetes vagy az engedékenyebb oktatók közé sorolod magad?

- Engedékenyebb nem vagyok, de mind a mai napig - és hiszek abban, hogy a jövőben is így lesz - szép szóval mindig elértem, amit szerettem volna. Amikor elmegyünk egy mazsorettfesztiválra, sokszor látok a tanítványokkal kiabáló oktatókat. Ez az én növendékeimet mindig megijeszti. „Imi bácsi, te soha nem kiabálsz velünk" - mondják sokszor. Mert nem is kell kiabálni, nem kell rájuk húzni a vizes lepedőt. Ha esetleg egy-egy megmérettetésen nem aranyat kapnak, hanem ezüstöt vagy bronzot, annak is ugyanúgy együtt, közösen örülünk.

Emellett pedig olyankor megbeszélem a gyerekekkel: ezt pillanatnyilag így látta a zsűri, de nincs semmi baj, most is ügyesek és jók voltak. Mindig a dicséretet tartom fontosnak, és nem parancsokat adok. Ha bárkinek építő ötlete támadt, azt elfogadtam, befogadtam, azaz mindig közösen gondolkodtunk, és közösen gondolkodunk ma is. Szerintem ez az az út, amivel az elmúlt évtizedekben mindig sikerült megnyernem a lányokat, bármelyik korosztályból érkeztek is. Természetesen a kisebbeknél még csupán az a lényeg, hogy aranyosak legyenek a színpadon, és a szülők megtapsolják őket. Majd ahogyan nőnek fel, és az ő kis eszük egyre több mindent befogad, akkor kerülhet előtérbe a szakma. Az, hogy már ne csak tüneményesek, hanem technikásak is legyenek a csapat hosszú távú eredményessége érdekében. 

A tanítványaim pedig - önszántukból és semmiképpen nem kényszerből - a rendszeres, heti gyakorló alkalmak mellett a hétvégéket, az ünnepnapokat, és a nyarakat is rendületlenül feláldozzák azért, hogy minél több helyre és eseményre eljuthassanak: ezt már a kicsik esetében is állíthatom. Mára is úgy készültünk, hogy tegnap a gyerekek délután két órától este negyed nyolcig egyfolytában próbáltak: fegyelemmel, türelemmel. Pedig van köztük négy-ötéves is. Szerintem, ha a csoport helyett csak a játszótér jutna nekik a hétköznapokban, egy óra múlva már jeleznék, hogy fáradtak. Itt pedig nincs semmi ilyesmi. Ha ezt el tudjuk érni, bármire képesek vagyunk. A kicsik rajtam kívül a nagyobbakat is figyelik, így abszolút magukba szívják, mit jelent szívvel, lélekkel, fegyelemmel táncolni a színpadon.

- A szakmai sikerekhez szükséges ismereteken túl, még mi mindent igyekszel átadni a tanítványaidnak?

- Soha nem engedtem meg, hogy vita és veszekedés legyen. Számomra nagyon lényeges, hogy az eredményes csapatmunka érdekében elfogadják egymást, hiszen ahányan vannak, annyiféle személyiségek. Ezenkívül igyekszem átadni ennek a szakmának a szeretetét, tiszteletét annak érdekében, hogy bárhol jó érzéssel nézhessenek ránk. Talán az imént felsoroltak is hozzájárultak ahhoz, hogy a csoport korábbi generációiból sok tanítványom - köztük alapító tagok is - akár az előadásban, akár a nézőtéren, velünk ünnepli majd nemsokára a közösségünknek ezt az igazi nagy mérföldkövét. Viszont ezzel párhuzamosan a felnőtt lányok - mielőtt minősülnek a szakszövetség zsűrije előtt - elbúcsúznak a közönségtől ma este, helyüket pedig átveszik a jelenleg még ifjúsági növendékek. 

- Talán már elmondtad, de azért megkérdezem másképpen. Szerinted mitől lesz jó egy táncpedagógus? - Szerintem egy jó táncpedagógusnak egy kicsit kitekintőnek kell lennie. Azaz fontos, hogy értse: egy-egy próba nem csupán annyit jelent, hogy a gyerekek bejönnek, bemelegítenek, és az idő lejártával hazamennek. Engem már a gyakorlás kezdete előtt negyedórával is megtalálhatnak, és a kicsikkel minden alkalommal, szintén nagy figyelemmel elbeszélgetek bármiről. Akár arról is, mi történt az egyikőjük macskájával, vagy arról, mennyire örül valamelyikük az új babájának, amit büszkén magával hoz, hogy megmutassa nekünk. Az óra végén sem rohanok haza azonnal, ha bárki szeretne még beszélgetni. Szerintem ezek is nagyon lényeges tényezők ahhoz, hogy ne csupán átlagos táncpedagógus legyen valaki.

- Mindez azért a művelődési központ működtetésében betöltött pozícióddal együtt már a magánéletedre is jelentős hatással lehet. 

- Bizony, igaz, több időt töltök az intézményben, mint a szeretteimmel. De ők ezt megértik és elfogadják. Egyébként a fiaim korábban sokszor jöttek velem ide, a Derkóba. Nem egyszer előfordult az is, hogy egy-egy, már „nagy" mazsorettes vigyázott rájuk. Amíg tartottam a próbákat, itt játszottak velük, etették, öltöztették őket, vagy éppen együtt kimentek a strandra. Igen, olyan ez a csapat számomra, mint egy második család. 

Ördögh István