Bakonyi Csilla: jól és jó helyen vagyok

„Kulisszák mögött - Beszélgetés a színházról" címmel Bakonyi Csilla közönségtalálkozója zárta a Tiszaújvárosi Tavaszi Fesztivál programsorozatát a Tiszaszederkényi Művelődési Házban. A pódiumbeszélgetés során Koscsó Enikő szerkesztő-riporter, a Kulissza Játékszín tagja kérdezte pályájáról és szakmájáról az immár évtizedek óta országos elismertségnek örvendő, Budapesten élő színészt, aki hajdanán a tiszaújvárosi Club '96 Fiatalok Egyesületéből indult el meghódítani a világot jelentő deszkákat. Bakonyi Csilla lapunk kérdéseire is válaszolt a rendezvényt követően. 

- Emlékszel még arra a pillanatra, amikor eldöntötted, színész leszel? 

- Egy általános iskolai osztálykirándulás keretében ellátogattunk Debrecenbe, ahol annyira tetszett a Légy jó mindhalálig című előadás, hogy ott fogalmazódott meg bennem először: egyszer én is olyan pozitív élményt, energiát szeretnék átadni a nézőknek, mint amilyet akkor én kaptam. Ellentmondást nem tűrő elhatározás volt ez a részemről, annak ellenére, hogy testnevelés tagozatos általános iskolába jártam, versenyszerűen atletizáltam, kosárlabdáztam, kézilabdáztam. Bár a nagyon jó eredmények ellenére végül nem a sport lett az utam, hálás vagyok azért az időszakért is, hiszen már egész korán türelemre, kitartásra és csapatmunkára tanított.

- Miként gondolsz a Club '96-ban eltöltött időre? 

- Az első, a Nyomorultak című előadásunkat máig egy hatalmas teljesítménynek tartom. Még utólag visszaemlékezve is nagyon jó érzés, hogy olyan sok fiatalt érdekelt és mozgatott meg az a közös munka. Nem csupán feladat, öröm is volt számunkra. Nyilván a profi közeg sok mindenben más, de az alkotás megismerését és a kezdeti lépéseket a Club' 96 színpadához kötöm, ami mindig egy kitüntetett helyen lesz a szívemben. Bali Istvánné és Olasz Gyula is nagy tiszteletet érdemel, amiért összetartották azt a közösséget, és törekedtek arra, hogy a Club '96-tal adjanak egy fontos pluszt a diákoknak. 

- 1997-ben költöztél Budapestre, ahol a Gór Nagy Mária Színitanodában sajátítottad el a színészet fortélyait. Kiktől tanultál ott? 

- Többek között Zsurzs Katitól, aki a későbbiekben barátommá és pótanyámmá is avanzsálódott számomra. Tanított a szakma egy másik nagy alakja is, az azóta már elhunyt Barta Mária. Ő volt az, aki átsegített egy lelki gáton, ami miatt nem tudtam úgy megnyilvánulni a színpadon, ahogyan belül éreztem. Pogány Judit pedig másodvagy harmadévben Csehov vizsgaelőadást csinált nekünk, vele is fantasztikus élmény volt együtt dolgozni. 

- 2003-tól kezdtél el játszani a székesfehérvári Vörösmarty Színházban. Úgy tudom a teátrum akkori igazgatója, Szurdi Miklós személyesen hívott oda. Mesélsz erről egy kicsit? 

- Miki a tanárom is volt. Létrehoztunk vele több darabot Budapesten. Az ő rendezésében megvalósult Hair című musical különösen meghatározó volt számomra, amiben még tanodásként játszhattam először a fővárosi Fiatalok Színházában - ráadásul az egyik főszerepet. Mire a Fiatalok Színháza után Miki megkapta a székesfehérvári teátrum igazgatását, én már részt vettem egy több napos válogatáson a Győri Nemzeti Színházban, ahová fel is vettek volna. Azt a lehetőséget mondtam vissza, miután Miki megkeresett, hogy számít rám a Vörösmarty Színházban. Egyébként most már több, mint egy éve nincs Miki… 

- Hogyan gondolsz rá?

- Nagyon szerettem őt, és ő is nagyon szeretett mindnyájunkat a színházban. Emlékszem, kortól és nemtől függetlenül úgy hívott bennünket: „babáim". Azt hiszem - főleg az élete második felében - sokkal alacsonyabb megbecsülést kapott ahhoz képest, mint amilyet a szakmai tudása és teljesítménye alapján megérdemelt volna. Igazgatóként magas szakmai színvonalon vezette a színházat, és rendkívül emberi hozzáállással viszonyult mindenkihez. 

- Hogyan összegeznéd a Vörösmarty Színházban eltöltött egy évtizedet? 

- Ott töltöttem a legkomolyabb tanulóidőszakomat. Bár a színészképzés is nagyon fontos, gyakorlatban lehet igazán elsajátítani a szakmát. Székesfehérváron rögzült bennem, hogyan működik egy kőszínház, nem mellesleg ott találkoztam a gyerekeim édesapjával, és sokáig ott is éltünk. Tehát minden értelemben egy nagyon fontos tíz évet jelképez számomra az a periódus. 

- A szabadúszóként eltöltött évek után társulatalapítóként szerződtél le a tatabányai Jászai Mari Színházhoz. Mi győzött meg arról, hogy ott érdemes hosszú távra tervezned? 

- Leszerződni nem nagyon akartam soha, de annyira különleges volt a gondolat, miszerint valaminek a kezdetén ott lehetek, hogy erre a lehetőségre nem mondhattam nemet. A Jászai Mari Színház pedig az utóbbi években fölkerült a magyar színházi térképre, ami egy vidéki teátrum számára nem könnyű. Itt egy jó csapat jól gondolkodó tagjai vesznek körül, minden eddigi évadban volt legalább egy olyan előadás, amiről azt gondolom: milyen jó, hogy megcsináltuk. 

- Két gyermeked van. A fiad szintén színészi pályára készül, a lányod milyen irányba tervez? 

- Igen, Dani tizenkilenc éves és színművészeti egyetemre felvételizik. A lányom, Lili Dorka tizennyolc éves, és a kosárlabdában találta meg a boldogságát. Szintén jó érzés, hogy más-más területen ugyan, de mindketten tovább viszik mindazt, amit én is nagyon szeretek. Már csak azért is örülök, mert abszolút a saját elhatározásukból döntötték el, merre szeretnének továbbmenni. 

- Több kollégádtól is hallottam, hogy féltették és féltik a gyereküket a színészi pályától. Te elbeszélgettél a fiaddal a mesterséggel kapcsolatos nehézségekről?

- Nem. Nem buzdítottam, de nem is tiltakoztam a pályaválasztását illetően. Általában sem tiltok meg semmit a gyerekeknek, a saját döntésük szerint csinálják azt, amit szeretnek. Természetesen a fiam is látja a színészet árnyoldalait, de a nehézségek ellenére valamiért én is csinálom tovább. Erről szól a szakmai életem. 

- Te hogyan lendültél át a szakma jellegéből adódó, bizonytalan időszakokon? 

- Még 2003-ban művelődésszervező diplomát szereztem, 2019-ben pedig elvégeztem egy kommunikáció- és médiatudomány mesterszakot is. Bár egyik terület sem okozhat számomra akkora örömöt, mint a színészet, de legalább biztosan tudom: képes lennék más fronton is helytállni, ha ne adj' isten úgy alakulna. 

- Hol és hogyan érzed magad most a pályán?

- Jól és jó helyen vagyok. Gyakran kérdezgetik tőlem, nem akarok-e Budapesten leszerződni, de nekem most pont tökéletes az a műfaji sokszínűség, amit a Jászai Mari Színház képvisel. Tulajdonképpen elégedett vagyok, mert még mindig azt csinálom, amire gyerekként vágytam. És jó néha ezt tudatosítani. Olyankor „előhívom" a tizenhét-tizennyolc éves Csillát, és emlékeztetem őt: sikerült, amiről álmodott. 

- Mit mondanál még a tizennyolc éves Csillának? - Azt nagyon sokszor, hogy nincs egyedül a frusztrációival, és engedje el mindet, mert semmi értelme tartogatni magában. Ahogyan azt a „mit szólnak majd mások" jellegű, kisvárosi attitűdöt sem érdemes hordoznia, ami oly' sok éven át hátráltatott. 

Ördögh István