Ukrán gyerekek a magyar iskolákban

Lassan két éve tart az orosz-ukrán háború. Ez idő alatt hivatalos adatok szerint közel 8,2 millió ember menekült külföldre Ukrajnából. Többségük nyugati országokba utazott, hazánkba mintegy 36 ezren érkeztek. Közöttük rengeteg a gyerek, a tanköteles korú diák, akiknek a magyar közoktatási törvény szerint bizony iskolába kell járniuk. Tanulniuk kell, akár tudnak magyarul, akár nem. Tiszaújváros intézményeiben is sok ukrán gyerek van. A helyzet nem egyszerű, sem a családoknak, sem a pedagógusoknak. Gyidok Ildikó férjével és három általános iskolás gyermekével érkezett tavaly augusztusban, a háború üldözte őket városunkig. Otthon hagytak mindent, rokonokat, barátokat, a házukat, az életüket. Bár Ildikó ukrán-magyar kettős állampolgár, a Jabilban dolgozik tolmácsként, a gyermekei nem beszélnek magyarul. 

- A gyerekek nagyon nehezen viselték a háborút, pánikbetegek lettek, sírtak, éjszakánként felriadtak, nem bírtuk a riadókat. Megszűntek a munkahelyek, fogyott a pénzünk, az árak pedig csak nőttek, muszáj volt eljönnünk - emlékszik vissza Ildikó. 

- Itt sem volt túl egyszerű a helyzetünk, a gyerekeknek iskolába kellett menni, nyelvtudás nélkül. Nagyon sokat kell velük foglalkozni, rengeteg kifejezést nem értenek néhány tantárgyból, sokszor bemagolnak több oldalt, hogy el tudják mondani, még ha nem is értik. Bár volt, hogy kinevették őket az osztálytársak, azért sokat segítenek az iskolában, a tanárok is és már a gyerekekkel is jól kijönnek. Minden nap le kell velük ülnöm, hogy beszélgessünk, hogy kiadják magukból, amit éreznek, ami itt éri őket. Ha kimarad egy nap, és nem beszélünk erről, egyből elkezdenek bezárkózni, befordulni. Ha azt mondanám nekik, hogy holnap indulunk haza, máris szaladnának. Ők még nem értik azt, amit mi igen, hogy munkahely, pénz és tanulás nélkül otthon nem boldogulnánk. Sok az ukrán gyermek a város különböző intézményeiben, az iskolákban és az óvodákban is. Ildikó gyermekei a Kazinczy Ferenc Református Általános Iskolába járnak. Ráczkevi Erzsébet osztályába most két ukrán gyerek jár, az egyikük Ildikó legkisebb lánya, Emilia. 

- Olyan új helyzet volt ez a magyar gyerekeknek is, hogy ők sem tudtak vele mit kezdeni - kezdi a református iskola tanítója. 

- A gyerekek csodálatosan átvették azt a fajta kommunikációt, amit én is közvetítettem. Magyaráztunk, mutogattunk, mindent meg kellett tanulniuk. Minden az alapoktól: éhes vagyok, szomjas vagyok, mosdóba kell mennem, megtanultunk köszönni. A többi gyerektől is nagyobb türelmet kívánt az egész, de nagyon segítőkészek volt, kedvesen fogadták az ukrán gyerekeket. Pedig voltak nehéz helyzetek, sose felejtem el, amikor megszólalt a sziréna, az egyik kisfiú, Timur, aki családjával tavasszal Svédországba ment tovább, teljesen pánikba esett, sírva fakadt és kirohant az óráról. Háborús övezetből jött, nehezen viselte lelkileg a dolgokat, új környezetbe, új szabályok közé csöppent, rengeteget sírt az elején, nehezen illeszkedett be. Ezek a gyerekek egyébként nagyon szeretetteljesek, rengeteg rajzot kapunk tőlük, megölelnek, megpuszilnak. Hiába vannak tanulási nehézségeik, a matekban például nagyon ügyesek, hisz annak a nyelve minden nyelven ugyanaz, és mindig örülnek a sikerélménynek. Az Ukrajnából menekült családok a borzalomból a zűrzavarba csöppentek. Idegen helyre, idegen emberek közé, barátok és nyelvtudás nélkül. Minden gyerek mást hozott magával a hátizsákjában, rossz élményeket, traumát. Az, hogy miket éltek át otthon, mit érzékeltek a háborúból, nagyban befolyásolja az itteni életüket is, tudtuk meg Tallár-Derda Krisztina tanácsadó szakpszichológustól. 

- Egy sajátos és sokkal nehezebb helyzetben vannak a gyerekek, mint a felnőttek, mert ők jóval érzékenyebbek és nekik még nincsenek kialakulva azok a megküzdési stratégiáik, amik egy ilyen helyzetben kellenének - mondja a pszichológus. 

- Nagy egyéni különbségek lehetnek abban, hogy mit éltek át korábban, láttak-e traumatizáló eseményt, éltek-e meg pánikszerű állapotot. Ez hatással van az énképükre, bizonytalanná válik a jövőképük, magukba szívják a tehetetlenség és a félelem érzését. Egy trauma pedig sosem múlik el, nyomot hagy és mindig velünk lesz. Ha poszttraumás stressz szindróma alakul ki, ez emlékbetöréseket is okozhat, és egy életre megnehezíti a hétköznapokat. Ebből pedig csak terápiával lehet meggyógyulni. 

- Mi jelenti a legnagyobb nehézséget számukra, amikor egy teljesen idegen környezetbe csöppenek? - Talán az, ha látják, hogy a családjuknak is nehéz itt. A gyereknek az elsődleges biztonsága az otthoni családi környezet, és ha azt látják, hogy anya és apa sem érzi itt jól magát, nem érzi magát itt biztonságban, ha ott van a folytonos bizonytalanság érzése, amit nap mint nap meg kell élni, az lelkileg rá nyoma a bélyegét a gyerekek mindennapjaira is. De a rendszer sincs felkészülve erre, hogy ezt az egészet jól lehessen csinálni, legalábbis úgy, hogy a gyerekek lelkileg ne sérüljenek. A felnőttek keze meg van kötve, hisz van egy követelményrendszer, amit teljesíteni kell, de úgy nehéz teljesíteni, ha még a nyelvet sem sajátította el a gyerek. 

- Hogyan lehet nekik segíteni? - Nagy a felnőttek felelőssége abban, hogy érzékenyítsük a magyar gyerekeket arra, és erősítsük a mentalizációs képességüket, hogy mi is lehetünk bármikor hasonló helyzetben, amikor nekünk kell segítség. De sokat számít, ha olyan gyerekekkel találkozhatnak, akik hasonló helyzetben vannak, mert mindig könnyebb, hogyha nem vagyunk egyedül, vagy ha a mellettem lévő ugyanazokon a nehézségeken megy keresztül. Egy magyar gyereknek is nehéz beilleszkedni egy másik iskolába, egy másik osztályba. Ami itt plusz nehezített körülmény, egyrészt a háborús háttér, ahonnan jönnek, a másik a kultúra és a nyelv. Vannak, akik könnyebben, akár egykét hónap alatt is képesek beilleszkedni, másoknak talán soha nem is sikerül. Náluk ez egy belső vívódás is, ők nem is igazán akarnak itt beilleszkedni, mert bennük él ez a remény, hogy hamarosan visszakerülhetnek az otthonukba. 

venna