Több száz kilométeres produkció
Éppúgy, mint az elmúlt két esztendőben, idén is a komáromi The Art Produkció előadása zárta a Színház Határok Nélkül rendezvénysorozatot. A 2019-ben életre hívott művészeti ügynökség „Sóska, sültkrumpli" című előadása ezúttal sem csak egy történetet tárt a nézők elé: a labdarúgás világán keresztül emlékeztetett arra, hogy milyen gyarló is az ember. A produkció előtt annak születéséről, valamint a jó színházi előadás ismérveiről is kérdeztük a magánszínház alapító tulajdonosát és producerét, Tóth Tibort. - Milyen szempontok alapján tűzték műsorra a darabot?
- Egyrészt személyesen ismerem a szerzőt, Egressy Zoltánt. Másrészt kifejezetten a produkcióban játszó fiatal, tehetséges színészeknek
- Béhr Lászlónak, Melecsky Kristófnak és Tóth Károlynak - kerestem egy olyan színdarabot, amely a vidéki közönség számára is érdekes, közérthető és szórakoztató lehet, hiszen mi sokat tájolunk. A Sóska, sültkrumplit, annak 2000-es ősbemutatója óta ismerem, több rangos teátrumban óriási sikerszériát futott. A József Attila Színházban is több mint tíz éven át játszották mielőtt tavaly nyáron levették a műsorról. Mivel a teátrum igazgatója, Nemcsák Karcsi is nagyon jó barátom, megörököltük az előadásuk díszletét. Ezt követően megkaptam az engedélyt Egressy Zoltántól, hogy mi is játszhassuk ezt a színdarabot, annak megrendezéséhez pedig a József Attila Színház jelenlegi művészeti vezetőjét, Hargitai Ivánt kértem fel. Noha az öndicséret büdös, szerintem egy nagyszerű örömjáték lett belőle, ami idáig mindenhol osztatlan sikert aratott.
- Vajon mitől ennyire szerethető a Sóska, sültkrumpli?
- A két partjelző és a bíró élettörténetének - kudarcoknak, sikereknek, örömnek, bánatnak - egy-egy szeletét mutatja be az előadás. Rávilágít, milyen gyarló az ember. Megmutatja, hogy még az ilyen kisemberek között is mekkora a rivalizálás, és micsoda méreteket tud ölteni az egoizmus, az önző magatartás. Ugyanakkor mindez egy humoros mázzal leöntve tárul a közönség elé. Úgy vélem, ezt a három szerencsétlen emberi sorsot valamilyen szinten biztosan hazaviszi a néző, és vidáman ugyan, de elgondolkodik rajta. Mert nem csupán mulatságos, szívszorító is helyenként a történet. Nagyon szeretem az egyszerű emberek esendőségét ábrázoló drámákat, amik Egressy Zoltán munkásságát is jellemzik. Az általa jegyzett Portugál című darab szerintem az egyik legjobb kortárs vígjáték a magyar drámairodalomban. Zoltán íróként és dramaturgként egyaránt nagyon érzékenyen és okosan bánik az emberi érzelmekkel, az emberi viszonyokkal. Mondhatni fölülnézetből, szarkasztikusan néz rá az esendő emberek létére, cselekedeteire, életeseményeire. És noha van mélysége a darabjainak, abszolút közérthetőek, amiket frappáns poénok, színvonalas gagek tarkítanak. A mi előadásunk esetében Egressy Zoltán és a színészek érdemei mellett a rendező, Hargitai Iván szerepe is kiemelendő, mert ráadásként belecsempészett nagyon sok értékes elemet a produkcióba.
- Nem ez az első darab önöknél, melyet Hargitai Iván rendezett. Hogyan találkoztak, és miért szereti, mint szakembert?
- Még a Komáromi Jókai Színház igazgatójaként ismertem meg személyesen. Rendezett is néhány darabot a teátrumban, így maradtunk jó viszonyban. És miután eljöttem a Jókaiból, felkértem, hogy a saját produkcióimban is vegyen részt, mint rendező. Szerintem nagyon hasonló a színházi látásmódunk. Valaki olyan jó rendező, hogy még a telefonkönyvet is képes színpadra állítani. Iván ilyen. Munkája során mindig rendkívüli módon a karaktert alakító színészből, mint emberből indul ki. Azaz, nem a szerepet húzza rá a színészre, hanem a színész belső tulajdonságaiból, a személyiségéből, a mentalitásából alkotja meg a karaktert. A színész biztonságban, jól érzi magát mellette, mert kitűnő instrukciókat kap, és nem vezetik be egy olyan erdőbe, ahonnan nem talál ki. Én Bánk bán voltam Iván rendezésében, és az a próbafolyamat a mai napig nagyon-nagyon kedves emlék számomra. Színészként azóta is ritkán érzem magam annyira biztonságban, mint akkor. Úgyhogy azért bízom Ivánra ezeket a tehetséges fiatalokat is, hogy egy jó rendező kezei alatt lássák meg, milyen az, amikor minden egyes próba művészi élményeket szolgáltat nekik.
- Ön szerint mitől lesz színpadra való egy történet?
- Nagyon fontos az alapanyag. Színházcsinálóként mindig odafigyelek arra, hogy az irodalmi mű színvonala ne menjen egy bizonyos szint alá. Ugyancsak lényeges számomra, hogy egy produkció hordozzon valamiféle üzenetet a közönség számára, és ne úgy álljon fel a székről a néző az előadás végén, hogy „na, megint elvettek az életemből két órát." Hajdanán azt mondtam, hogy egy színházi élmény minősége távolságban is meghatározható. Azaz mérhető, annak alapján, hogy a néző meddig „viszi magával" a produkciót, miután távozik a teátrumból. Eszerint van ötméteres előadás, amit a néző alighogy kilép az ajtón, már el is enged, és van több vagy több száz kilométeres produkció. Én láttam olyan előadást, ami hónapokig foglalkoztatott: abból vissza-visszatértek gondolatok, képek, üzenetek.
Tehát szerintem műfajtól függetlenül az a jó színházi előadás, aminek a nézőre gyakorolt hatása nagyon hosszú távolságokban mérhető. Egy produkciónak különböző rétegei vannak, arra törekszem, hogy ezek közül - valamilyen szinten - minél többet megérezzen a közönség. És aztán az így szerzett tapasztalatot majd mindenki egyenként, a maga módján feldolgozza. A színházi ars poeticám is ez: adni egy olyan kulturális dózist - történetet, érzést, bármit - ami máshol nem megtapasztalható, különleges, emlékezetes élményt eredményez a néző számára. A színház élő művészetének egyedülálló varázsa van, amit ha példásan, jó történettel, jó színészekkel, jó rendezéssel közvetítenek, akkor még a laikus nézőben is biztosan megmozdít valamit. Én erre esküdtem fel, és most már nem is tudok mást csinálni.
Ördögh István