Síró Lajos ünnepe a kiállítóteremben
Öt évvel az Ötvenöt című tárlata után ismét Síró Lajos alkotásai díszítik a Városi Kiállítótereim falait. Igen, városunk köztiszteletben álló, széles körben elismert, sokoldalú képzőművésze hatvanéves. A jeles évforduló alkalmából az alkotó negyven festményének részleteiben merülhetnek el mindazok, akik november 22-ig ellátogatnak tárlatára. A művek hatása, az érdeklődők sokasága, valamint az alkotót méltató beszédek okán is bizton állíthatom: egyedülálló élményben volt részem az október 15-i nyitányon. Rögtön az elején dr. Fülöp György polgármester ugyancsak rendhagyó módon köszöntötte a művészt, akárcsak annak tehetséges, feltörekvő, egykori tanítványa, Papp Anita festőművész. Azt hiszem, a következőkben joggal várná el a tisztelt olvasó, hogy én magam meséljek a tárlatról és az ünnepélyes megnyitón szerzett tapasztalataimról. Muszáj ellentmondanom ennek az elvárásnak. Dr. Fülöp György és Papp Anita meghitt, emberközeli gondolatainál nincs alkalmasabb eszköztáram Síró Lajos méltatására. Így hát dr. Fülöp György polgármester szavaival folytatom.
- Bognár Imre polgármester úrként konferált fel, de akik megnézték a tárlat meghívóját, látták: azon nem szerepel titulus, csak a nevem. Merthogy tulajdonképpen nem csak polgármesterként vagyok jelen önök között. Úgyhogy Lajossal abban egyeztünk meg: csak a nevemet írja a meghívóra, és mindenki eldöntheti, mit lát bele. Mi annak idején majdnem egy időben kezdtünk el tanítani a gimnáziumban. Aztán az élet úgy alakult, hogy én elkerültem onnan, de a baráti kapcsolatunk megmaradt. Egy picit magaménak érzem ezt a kiállítást, ugyanis talán nem árulok el titkot, ha azt mondom: elég gyakori vendég vagyok Lajos sajátos műtermében. Minden alkalommal rengeteget beszélgetünk az élet nagy dolgairól, és mindig megtisztel azzal, hogy addig nem alkot, nem csinál más egyebet, amíg ott vagyok. Noha engem soha nem tanított, mégis van közöttünk egyfajta „tanár-diák" viszony, ugyanis minden látogatásomkor szokott kérdezgetni, mi jut eszembe egyik-másik alkotásáról. Szerintem helyes választ még sosem adtam neki, azaz arra nem gondoltam, amire ő.
Bocsánatot kérek, Lajos, hogy kibeszéllek, de a legutolsó találkozásunkkor nagyon meglepődtem, amikor azt mondtad: gyerekkorodban egy különleges évként gondoltál 2024-re, ennek okát viszont nem tudtad megmagyarázni. Majd megdöbbentettél, amikor az életkorod kapcsán kijelentetted: fiatal felnőtt korodig úgy gondoltad: ha hatvan évet élsz, az számodra már egy teljes élet, bőven elég. Gyorsan ellent is mondtam neked, majd hozzátetted: ma már te is másként látod. Nagyon örülök a kiállításnak, melynek létrejötte - túl a személyes indíttatáson - számomra azért is fontos volt, mert egy ilyen fiatal város esetében, amely még nincs annyi idős, mint Lajos, nagyon jelentős tény, hogy egy széles körben elismert művészember lakóhelye is. Lajos, úgy vélem, az elmúlt hatvan évben valamit letettél az asztalra. A következő hatvan évre jó egészséget, valamint sok-sok beszélgetést és kiállítást kívánok neked, Isten éltessen sokáig! - méltatta a művészt dr. Fülöp György, majd üdvözölte és bemutatta a közönségnek a tárlatot megnyitó Papp Anita festőművészt.
- Beszéltem arról, milyen különleges az, hogy Lajos gyakorló pedagógusként és elismert művészként itt él köztünk egy ilyen kisvárosban. Még ennél is nagyobb dolognak tartom, hogy eljött az a pillanat az életében, amikor egy jeles, születésnapi évforduló kapcsán megrendezett tárlatát egy nagyon kedves és rendkívül tehetséges volt tanítványa, egy ma már művészként élő hölgy fogja megnyitni. Ha magam is alkotó volnék, és kívánhatnék valamit, az az lenne, hogy legyen egyszer egy olyan kiállításom, melyet egy nagyon tehetséges növendékem nyit meg. Anita, úgy gondolom, van egy kis izgalom benned, de ne aggódj, ez sokkal könnyebb, mint egy művészettörténet-felelet a tanár úrnál. Fogadják szeretettel Papp Anitát! - zárta beszédét a polgármester.
- Nagy örömmel állok ma önök előtt, hogy megnyissam Síró Lajos kiállítását - kezdte beszédét Papp Anita.
- Szinte pontosan egy év telt el azóta, hogy ezen a helyen jöhetett létre a diploma utáni első önálló kiállításom, amit éppen Lajos nyitott meg. És most az a megtiszteltetés ért, hogy én köszönthetem műveit ezeken a falakon. Ez a pillanat tehát nem csupán ennek a tárlatnak az ünnepe, hanem a barátság, az idő és a közös művészeti út szimbolikus találkozása is. Lajos művészete, mind a fotográfia, mind a grafika terén kiemelkedő, munkássága pedig széles körben vált elismertté. Tagja a Magyar Képzőművészek-Fotóművészek, valamint a Grafikusművészek Szövetségének is. 1994 óta rendszeresen részt vesz hazai és nemzetközi kiállításokon. Többek között Tokióban, Barcelonában, Kairóban és New Yorkban. Az évek során számos elismerésben és díjban részesült. Legutóbbi tárlata 2019-ben az Ötvenöt címet viselte, melyet Debrecenben, Miskolcon és Tiszaújvárosban is bemutattak. Lajos elkötelezettsége a művészet iránt nemcsak alkotásaiban, hanem tanári hivatásában is megmutatkozik, ahol évtizedek óta osztja meg tudását, tapasztalatait a fiatalokkal és időnként a jövő művészeivel. Büszkén emlékszem vissza arra az időszakra, amikor a gimnáziumi éveim alatt a tanítványa lehettem. Nemcsak akkor formálta gondolkodásmódomat, a képzőművészeti egyetem alatt is mindig számíthattam hasznos útmutatásaira. Mind a mai napig hálás vagyok neki, hogy barátomként és mentoromként kíséri művészi pályámat, támogatva minden lépésnél. Ma pedig nem csupán egy kiállítást nyitunk meg, hanem egy utazásra indulunk a művészet, a mítoszok és az időtlenség világába. Ezek a festmények egy olyan térbe vezetnek bennünket, amely túllép a fizikai látványon, és mélyen a belső világok felé irányítja tekintetünket. Síró Lajos festészete egyszerre mélyen anyagi és végtelenül transzcendens. A képeket nézve mi magunk is az emelkedés lépcsőit járjuk, a csend, a fény, az árnyékok és az aranyfüst finom szövedékén át. Ezek az alkotások arra késztetnek bennünket, hogy mélyen elgondolkodjunk az emberi lét legnagyobb kérdésein. Síró Lajos, noha határozottan kijelentette: most nem neki kell beszélni, végül mégis kötélnek állt és nyilatkozott lapunknak.
- Nyilván egy tárlat mindig nagy alkalom - most azért is, mert festményeket állítok ki, ráadásul hazai pályán. Ha egy kiállításra kerül sor, akkor kelnek életre a dolgok. Így már egészen jó, hogy mások is látták az anyagot, az „igazi" természetesen az lesz, ha ezeket a darabokat nem én viszem haza, a műtermembe. Viszont ez Magyarországon nem realitás. Noha ebben a városban élem a mindennapjaimat, most is lehetett érezni, hogy az emberek nagy többsége nem is sejti, miket csinálok, és ez a tény ilyenkor a reveláció erejével hat.
- Mit érez a 60. születésnapja alkalmából, szokott olykor számvetést tartani?
- Nem vagyok születésnap mániás. Természetesen vannak olyanok, amelyek fontosak, de inkább jobb nem foglalkozni velük. Gyuri nagyon jól elmondta, tényleg beszélgettünk arról is, hogy gyerekkoromban úgy képzeltem: 2024-ben, amikor hatvanéves leszek, már nem leszek. Nem tudom, miért vizionáltam ezt gyerekfejjel. Hál' istennek nincs semmi bajom, jól érzem magam, sőt: még kétszer ennyi ideig akarok élni, és akkor rengeteg dolgot fogok csinálni…
Ördögh István