Nem egy felületes produkció

A színházi világnap alkalmából Párterápia című előadását hozta el városunkba az Orlai Produkció. A Daniel Glattauer műve nyomán, Znamenák István rendezésében megvalósult előadás Balla Eszter, Debreczeny Csaba és Mészáros Máté játéka által okozott derűs és elgondolkodtató pillanatokat a szépszámú közönségnek. A produkció előtt a Kaszás Attila-díjas színművésszel, Balla Eszterrel beszélgettünk.

- Hogyan kezdődött az együttműködése az Orlai Produkcióval 2016-ban? 

- Akkor már nagyon régóta figyeltem Orlai Tibor nívós produkcióit. Tibor nagyon sok pozitív újítást hozott be az előadásaival, remek érzékkel választ darabot, ezért voltak már akkoriban is olyan népszerűek a produkciói. Az szintén tetszett, hogy - egyfajta misszióként - országszerte utaztatja az előadásokat, ezáltal a budapesti színészek nem csupán úgy játszhatnak vidéki teátrumokban, ha odaszerződnek. Mielőtt Tibor megkeresett, már majdnem elkezdtem próbálni egy darabot, de az egyeztetésünk után végül úgy döntöttünk, inkább a Párterápiát vállalom. Borzasztóan örültem ennek a felkérésnek, mert egészen addig nem alakíthattam megosztó karaktereket. 

- Miként jellemezné röviden a Párterápiát? 

- Adott egy válságban lévő házaspár, akiknek már tizenéves gyerekeik vannak. Annak érdekében, hogy javítsanak a kapcsolatukon, felkeresnek egy terapeutát és a mélyére mennek a problémáknak. Kezdetben nyilván a felszínes veszekedések által kapunk egy képet a karakterekről, majd a nagy nevetéseket és hosszabb csendeket kiváltó helyzetekből kiderül, kinek mi a motivációja, és mi miért történik. Éppen ezért a Párterápia nem egy olyan felületes produkció, amiben csak öncélú drámázást láthat a közönség, vagy ami kizárólag nevettetésre törekszik. Úgyhogy ez egy rendkívül izgalmas előadás, ami kiváló arányban adja át a gondolatokat a nézőknek. Sok olyan visszajelzést kapunk, melyek szerint több tekintetben is magukra ismertek, és nagyokat nevettek, még ha az életben nem is olyan vicces, amit láttak.

- Olvastam, hogy az ön számára egy meglehetősen nehéz próbafolyamat előzte meg a bemutatót, és még azt követően, „élesben" is sokáig formálta a karakterét. Mit jelent ez pontosan? 

- Igen, bátran vállalom, így történt. Ezzel a szereppel nem készültem el a premierre, és igazán komfortosan csak később éreztem magam benne. Szépen, lassan éreztem rá a karakterre, mert nagyon távol áll tőlem ez a személyiségtípus. Éppen ezért jó ideig sok mindent nem értettem benne. Ugyanakkor az egész pályámat tekintve is remek tapasztalás és igazán jó kis mérföldkő volt. Onnantól kezdve sokkal összetettebb módon tekintettem a további szerepeimre is.

- Miként képzeljük el azt, hogy még a bemutató után, a további előadások alkalmával is bele kellett rázódnia a szerepbe? Ráadásul úgy, hogy ebből a néző ne vegyen észre semmit. -

Csupán erősebben koncentráltam. Talán ez volt a hiba sok esetben. Van, aki annyira laza, hogy sokkal könnyebben megy neki a karakterbe történő belehelyezkedés. Én valószínűleg görcsösen ráfeszültem a feladatra, és ezért volt szükségem több időre ahhoz, hogy könnyedén menjen a játék. Nagyon sok minden nüanszokon múlik, amiket nem feltétlenül vesz észre a néző. Várom, hogy a férjem (Garas Dániel operatőr - a szerk.) újra megnézze a produkciót, és megmondja majd, hogy a játékomat illetően lát-e különbséget a premierhez képest. Talán nincs is nagy eltérés, esetleg csak érzésekben, gondolatokban, energiákban. 

- Érezte úgy a próbák során, hogy inkább feladja, és hazamegy? 

- Nem, sőt! A Szentendrei Teátrum és Nyár nevezetű kulturális és művészeti fesztivál keretében mutattuk be a darabot, majd bevittük Budapestre, a Belvárosi Színházba. Emlékszem, a főpróbahéten - a premier helyszínén - már kezdtem teljesen kifogyni az ötletekből, a gondolatokból és a tehetségemből, szóval nagyon magam alatt voltam. Azonban igyekeztem a felszínen maradni. Egyszerre védekeztem és küzdöttem, mert az, hogy feladjam, nem volt opció számomra. Vagy így, vagy úgy, de meg kellett csinálni. Még azon sem gondolkodtam, mi történik majd, ha rossz alakítást nyújtok. Az egyik próba után tartott szokásos megbeszélésen már zsongott a fejem az egésztől, azt sem tudtam mit csináljak másként. Emlékszem, amikor egyik este hazamentem, átgondoltam a helyzetet. Két lehetőség állt előttem: vagy bepánikolok, és nem leszek képes megcsinálni, vagy lehiggadok, és nekifutok. Úgy voltam vele, lehet, hogy nem fog menni, de muszáj összekapni magam. Vettem egy nagy levegőt, lenyugodtam, arra koncentráltam, hogy holnap jobbnak kell lennem, és így feküdtem le aludni. Majd a következő próba után így szólt hozzám a rendező, Znamenák István: „Mi történt veled? Ez most szuper volt!" Rendkívül megkönnyebbültem, és attól fogva már a jó irányba tartottam.

Ördögh István