Mindig van remény
Az Orlai Produkció előadásával folytatódott a Színház Határok Nélkül rendezvénysorozat. A Paczolay Béla rendezésében színpadra vitt Még egy kört mindenkinek című produkció Király Attila, Schruff Milán, Epres Attila és Debreczeny Csaba játéka által az életközépi válság mibenlétével szembesítette a nézőket. Az előadás előtt Király Attilával beszélgettünk.
- Valamelyest ismered Tiszaújvárost?
- Igen, egyszer felkért egy helyi rádió, hogy én legyek a station voice (televízió-és rádiócsatornák hangja - a szerk.). És élnek itt barátaim, jönnek is ma este megnézni az előadást.
- Hogyan jellemeznéd ezt a történetet?
- Számomra leginkább az életközépi válságról, és nem a piálásról szól. Az alkoholizmus szerintem csak egyfajta látlelete négy, az életébe belefásult, beleunt, belekeseredett férfi kétségbeesésének.
- Valaki egy nagy hatású színdarabként írta le, amely a szereplőket is jelentősen megterheli.
- Maga a mű valóban elég nagy hatású, remélem a produkciónk is az - utóbbit majd eldönti a kedves néző. Nyilván ránk, színészekre is ró bizonyos nehézségeket az, hogy négyen jelenítjük meg ezt a történetet. Az előadás egyébként nagyon ügyesen van kitalálva, és a kihívások ellenére több szempontból is örömjáték számomra. Igazán jó a történet, mi négyen pedig nem csupán a produkciót, egymást is nagyon szeretjük, úgyhogy rendkívül örülök annak, ahogyan összefutottunk ebben a darabban.
- Maga a történet közel áll hozzád?
- Igen, én is túl vagyok már egy életközépi válságon. Tíz évvel ezelőtt volt egy elég nehéz időszakom, amikor azt éreztem, hogy már nincs kedvem a színészethez, mert pontosan látom, merre visz. Aztán elmentem egy pszichológushoz, beszélgettem vele, ő pedig felvázolt nekem különböző verziókat: vagy ebben az állapotban, boldogtalanul él tovább az ember, vagy valami teljesen újba kezd, és később kiderül, mi lesz belőle, vagy megpróbálja megtalálni újra az örömét abban, amit éppen csinál: a szakmájában. Nekem ez a harmadik lehetőség tetszett, és úgy is alakult. Hál' istennek épp nemrég, egy-két héttel ezelőtt, egy próbaidőszak kellős közepén csodálkoztam rá arra, hogy mennyire szeretem még mindig csinálni a színházat. Nyilván, ha ez nem így lenne, egészen másmilyen életet élnék.
- Melyek a legnehezebb részei a színészi pályának?
- Az ember az idegrendszerét használja. Ennek az egésznek, amit mi csinálunk, akkor van értelme, ha jelen idejűen szedjük szét darabokra magunkat a nézők előtt. Noha nem minden előadásra érvényes, de volt már részem olyan produkcióban, melyről azt állítottam, hogy tulajdonképpen „élve boncoljuk" magunkat a nézők szeme láttára. Mert úgy volt értelme. És szerintem az egész színészetnek akkor van értelme, ha az ember mindig a zsigereit viszi ki a nézők elé. Ez egyértelműen fárasztó, és elhasználja az idegrendszert. Egy kemény próbaidőszak kellős közepén, este hazaérve nagyon nehéz az embernek megszeretgetni a társát és foglalkozni a gyermekével abban a tudatban, hogy másnap valami belemenőset fog játszani. Ez nem mindig könnyű, viszont jó okunk van arra, hogy miért megyünk fel mégis újra meg újra a színpadra: mert szeretjük a szakmánkat.
- Szerinted minek tulajdonítható a kiégés? - Egyszerűen megeszi az embert az élet: az állandó teljesítési kényszer, a megfelelni vágyás. Van ez a régi, ámde isteni tévésorozat, a Jóbarátok, melyben így szól az egyik szereplő, talán Ross: „A felnőttek így élnek. Felnőttnek lenni szörnyű." És ezzel elég gyakran szembesülünk. Ugyanakkor remélem, mi, színészek kevesebbszer az átlagosnál. Én nagyon erősen törekszem arra, hogy amennyire csak lehet, jól érezzem magam, azaz minden nap legyen értelme felkelni, legyen értelme dolgozni, és igyekszem minél több időt tölteni a szeretteimmel.
- Visszatérve az előadáshoz, mit kívánsz leginkább láttatni? - Azt, amiben magam is hiszek, és amit a darab is sugall: hogy mindig van remény egy jól élhető életre. Nagyon rossz lenne úgy élni, ha azt hinném, hogy nem lehet felállni szinte bármiből. És azt hiszem, dolgunk is törekedni arra, hogy felálljunk bármiből.
Ördögh István