Kettős jubileum az Ezüsthídban

Kettős jubileumot ünnepeltek a múlt héten az Ezüsthíd Gondozóház és Idősek Otthonában. A gondozóház 25 évvel ezelőtt kezdte meg működését, az idősek otthonát 5 évvel ezelőtt adták át. Születésnapi tortával, pezsgős koccintással és vidám műsorral ünnepelték a lakók, a dolgozók és a városvezetők a negyed évszázados intézményt. 

- Azt gondolom, hogy mindent elmond az akkori városvezetés és az akkori önkormányzati képviselők szemléletéről az, hogy úgy gondolták 25 évvel ezelőtt, hogy szükség van egy ilyen gondozóházra - mondta köszöntőbeszédében dr. Fülöp György polgármester. 

- Szükség van rá, mert ahogy az ember életkora halad előre, bizony előkerülnek a testi-, lelki és egyéb problémák és amikor már a család nem tud segíteni, akkor kell a közösségnek, akkor kell az önkormányzatnak segítenie. A mai gondozóház helyén egykor munkásszálló működött, de volt egy ideig kollégium is, 25 évvel ezelőtt azonban úgy gondolta az akkori városvezetés, hogy az idősgondozással járó önként vállalt feladatot útjára indítja. 1998 augusztusában nyitott meg a gondozóház. Nyitás után néhány héttel a 44 férőhelyből 20 betelt, mára pedig teljes telt házzal működik, csakúgy, mint az idősek otthona is. 

- A gondozóház 44 férőhelyes, az idősek otthona pedig 20, amiből 14 helyen átlagos igényű időseket látnak el, 6 helyet pedig demens betegeknek alakítottak ki - nyilatkozta lapunknak Szentgyörgy Éva, a Tiszaújvárosi Humánszolgáltató Központ intézményvezetője. 

- A gondozóház átmeneti segítséget nyújt az időseknek, az idősek otthona pedig már élethosszig tartó ellátást biztosít a rászoruló, beteg embereknek. Ennek az intézménynek a fenntartása az önkormányzatnak egy önként vállalt feladata, hiszen mindenki látja, hogy egyre inkább szükség van egy ilyen intézményre. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy évek óta csak várólistáról lehet bekerülni mind a két részre. A gondozóházba rövidebb a bekerülési lista, az idősek otthonába viszont akár egy évet is várni kell. Buru Józsefné évtizedek óta a városban él, néhány éve pedig az intézmény lakója. 

- Egy részről azt mondom ez egy szükséges rossz, ide az ember kényszerűségből kerül - mondta.- Másrészről viszont jó, hogy van egy hely, ahol vigyáznak ránk, gondoskodnak rólunk. A nővérek munkáját szeretném kiemelni, mert amit ők csinálnak ennyi emberrel, ennyiféle betegséggel nap, mint nap, nem hiszem, hogy valaki is panaszkodhatna rájuk. Én hál' istennek viszonylag jó állapotban vagyok. Én még önellátó vagyok minden értelemben, azt viszont látom, hogy mit kell elkövetni azokkal, akik tőlem sokkal rosszabb állapotban vannak. Semmilyen kifogást nem lehet ebben találni. Ha mégis felmerül bármilyen probléma, akkor azt mindig meg szoktuk beszélni egy szociális gondozóval. Mindig van kinek elmondani, és mindig van, aki meghallgatja és ez egy nagyon fontos dolog. Lubóczki Katalin is egy a gondoskodó, segítőkész személyzetből. Ő az elsők között érkezett ápolónőként a gondozóházba és 25 éve dolgozik itt. Őt is köszöntötték a jubileum alkalmából. 

- Emlékszem az első napra, amikor átléptük a küszöböt, körülbelül tízen voltunk és nem találtuk a helyünket - nosztalgiázott Katalin. 

- A háromemeletes épület nagyon zegzugosnak tűnt akkor, de egy hónapunk volt rá, hogy megismerjük egymást, megismerjük a helyiségeket, kicsit kicsinosítsuk, szebbé tegyük. Takarítottunk, port töröltünk. De már akkor nagyon jó volt a hangulat, még úgy is, hogy nem ismertük egymást, így könnyebb volt az összecsiszolódás is. 

- A kezdő csapatból már csak te maradtál. Mi tartott itt? - Én vegyészként végeztem, és amikor vége lett a középiskolának, eszembe se jutott, hogy ne a tanult szakmámban helyezkedjek el. Aztán a sors úgy hozta, hogy elvégeztem a szakápolói, utána az üzemápolói iskolát. Amikor megnyílt a gondozóház, rögtön beadtam a jelentkezésemet. Már az első napon tudtam, hogy jó helyen vagyok. Persze előfordult a 25 év alatt, amikor úgy éreztem, elég volt, elfáradtam, de nem tudom itt hagyni. Amikor bejövök, mindig lendületet kapok az idősektől. Nagyon szeretek közöttük lenni. Mindenki más háttérrel érkezik hozzánk, mindenkinek külön története van. Szeretem meghallgatni őket, sokszor együtt sírunk, együtt nevetünk. A családom is maximálisan támogat a munkámban, nélkülük ezt nem tudnám csinálni, hiszen itt jönni kell az ünnepnapokon, jönni kell éjszaka vagy a hétvégéken is. De az én életem így teljes egész. 

ema