Ilyen nagy dolog a szabadság

A hagyományoknak megfelelő helyszíneken verőfényes napsütésben tartották meg városunkban az 1956-os forradalom és szabadságharc 67. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezéseket október 23-án délelőtt. A tiszaszederkényi Hősi emlékműnél az Eötvös Diákszínpad és a Club '96 Fiatalok Egyesületének tagjai adtak ünnepi műsort, majd a résztvevők koszorúkat, virágokat helyeztek el az emlékműnél. Az '56-os emlékhelyen Tóth Réka középiskolai történelemtanár osztotta meg gondolatait az ünneplő közönséggel, melyet, a fiatalok műsora és koszorúzás követett. 

„Nem érti ezt az a sok ember, / Mi áradt itt meg, mint a tenger?" - írja Márai Sándor 1956-ban a Mennyből az angyal című versében. Amikor néhány héttel ezelőtt városunk vezetőitől felkérést kaptam arra a megtisztelő feladatra, hogy ünnepi beszédet tartsak Tiszaújvárosban, gondolataimban végig e sorok cikáztak. Vajon értjük-e az 1956-os forradalom és szabadságharc fontosságát, jelentőségét 2023-ban? Van-e időnk arra, hogy elcsendesedjünk néhány percre és emlékezzünk azokra, akik oly sokat tettek hazánk szabadságának kivívásáért - kezdte ünnepi beszédét Tóth Réka, az Eötvös gimnázium történelemtanára, majd így folytatta: Tudom, nehéz kérdések ezek, hiszen a ma emberének ebben a XXI. századi rohanó, digitális világban, mely a felgyorsult információáramlás kora - ahol percenként érnek újabb és újabb impulzusok bennünket - talán épp a megállás, a befelé fordulás jelenti a legnagyobb kihívást. Pedagógusként azt is tudom, hogy a ma diákjainak ez talán még nehezebb, mint nekünk, felnőtteknek. 

Tisztelt Megemlékezők! Kedves Fiatalok! 

Idézzük meg most együtt '56 szellemét! Lássuk, mit tanítottak, tanítanak nekünk a forradalmárok, akikre most együtt emlékezhetünk. 67 évvel ezelőtt október 23-a keddre esett. Délután 3 órakor mintegy 10 ezer ballonkabátos fiatal, a műegyetem diákjai rendezett sorokban, kart karba öltve indultak el a Dél-Budán lévő kampuszról a Duna partján a Bem tér irányába. A visszaemlékezések szerint szinte némán vonultak. De nem azért, mert nem merték hallatni a hangjukat. Épp ellenkezőleg. Szavak nélkül fejezték ki a lengyel-magyar történelmi barátság nevében szolidaritásukat, és álltak ki amellett a Gomulka elnök mellett, aki függetlenebb nemzeti politikát és a sztálinizmus túlkapásainak felszámolását akarta. Hazánk diákságának is elege volt az elnyomásból. 

Míg a Magyar Dolgozók Pártja csak halogatott, ők a tettek mezejére léptek: a szegedi ifjúság megalapította a MEFESZ-t, majd felhívásuk nyomán az ország legtöbb felsőoktatási intézményében gyűléseket szerveztek: diákparlamenteket, melyeken - az 1848-as márciusi ifjakhoz hasonlóan - pontokba szedték az ország lakosainak követeléseit. Ezeken a diákparlamenteken merték először nyilvánosan kimondani a nemzeti igényeket: vonják ki a szovjet csapatokat, állítsák helyre az ország szuverenitását. A fiatalok a nemzethez és a nemzetért szóltak. S Budapest lakossága akkor, ott, megértette ezt, hiszen mire a tömeg a Bem szoborhoz ért, a békésen demonstrálók száma elérte a 100 ezer főt. Diákok, munkások, értelmiségiek, sőt katonák…együtt…mert egy volt a cél: szabadság, melynek jelképe az a lyukas zászló lett, amiből az utca népe ki merte vágni az elnyomást szimbolizáló Rákosi-címert. Este 6 órakor már 300 ezer fős tömeg követelte Nagy Imre beszédét, s miniszterelnöki kinevezését. Nem volt internet, nem volt mobiltelefon, s a forradalmárok tudták, hogy nincs szabad sajtó sem. A pártvezetés irányítása alatt álló Magyar Rádió volt az egyetlen lehetőség arra, hogy a követeléseket minél gyorsabban eljuttassák a vidéki lakossághoz. Arra azonban senki nem számított, hogy a karhatalom ÁVH-sokkal fogja lövetni a tömeget, s hogy az éjszaka folyamán megérkeznek a szovjet tankok is. A forradalom visszafordíthatatlanul szabadságharccá változott. 

Egészen novemberig úgy tűnt, sikerül az, ami a lengyeleknek nem: visszakapjuk szuverenitásunkat. Akkor még senki sem sejthette: hamarosan „Forgószél" söpör végig a hazán, s hogy november 4-ére az álmok végleg összetörnek. December elején a hatalom ellenforradalomnak nyilvánította az októberi eseményeket, s egyre durvábban léptek fel a forradalom résztvevőivel szemben. Több mint 200 ezren emigráltak külföldre a megtorlások elől, zömében élettel teli, álmodni és tenni merő ifjak. 300 embert végeztek ki, 22 ezer főt bebörtönöztek, 13 ezret pedig internáltak. A körülbelül 2500 halottnak a fele 35 év alatti fiatal volt, s ennek mintegy 1/3-a 18 év alatti gyermek. Szüleik még csak meg sem gyászolhatták őket tisztességesen, hiszen 1956 eseményei ettől kezdve egészen a rendszerváltásig tabuvá váltak a magyar társadalom számára. 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! 

Emlékezzünk most a bátrakra, akik egy csapásra megváltoztatták Magyarország hírét a nagyvilágban. A magyarok heroikus küzdelme és bukása megindította a világ közvéleményét. Már nem szélsőjobbos, nácibarát országként gondoltak ránk, hanem - ahogy Lénárt András történész írja - „nemes lelkű emberekből álló, a szomszédos, zsarnoki nagyhatalmak miatt szabadságától" megfosztott népre, akik próbáltak tenni az orosz rezsim ellen. Akik az egész világ előtt máig példaképként állnak. 

Tisztelt Emlékezők! 

Márai Sándor fent említett versében joggal teszi fel a kérdést: „Ilyen nagy dolog a Szabadság?.." Bizony, ilyen nagy. Az ünnep pillanatai közepette nézzünk csak körbe egy pillanatra a világban. Márai szavai soha nem voltak oly aktuálisak, mint manapság: háború Ukrajnában, háború a Közel-Keleten. Biztos vagyok benne, hogy ők értenék a költő sorait. Mert előbb vagy utóbb minden nemzet életében eljön a pillanat, amikor azt mondja: „Elég volt!". S ebben a pillanatban döntést kell hoznia, hogy ellenáll vagy harcol. 2023-ban számos nemzet került ilyen helyzetbe. A háborúk miatt sokaknak kellett elhagyniuk a hazájukat, s ahogy az 1956-os emigránsoknak, nekik is más országban kellett véglegesen letelepedniük. Sokan vagyunk, akik együtt érzünk velünk, de vajon értjük-e, hogy mit élhetnek át azok, akik a harcok, egy idegen hatalom miatt arra kényszerülnek, hogy elhagyják a szülőföldjüket, rokonaikat, elveszítsék szerelmüket, házastársukat, szüleiket, netán gyermeküket? Mi adhat reményt ilyen helyzetben egy népnek? Én bízom abban, hogy a mi hőseink, akik példát mutattak a világnak, erőt adnak más nemzetek fiainak is. Ahogy a mi forradalmáraink 67 évvel ezelőtt - annyi meghasonlás után - képesek voltak egyet akarni, s azért közösen tenni, úgy sikerülhet ez más népek fiainak is. A demokráciáért, a népszuverenitásért, az emberi jogokért, a szabadságért harcolni sohasem hiábavaló! 

Tisztelt Ünneplő Közönség! 

Nagy öröm számomra, hogy ma itt lehetünk, együtt ünnepelhetünk. Ez egy dologra bizonyosság: az emlék nem fakul, ha őrizzük azt. Közösen, egymás mellett állva, beszélgetve, gondolatokat cserélve, nem pedig valamelyik manapság oly divatos közösségi oldalt nézegetve, vagy az internetet böngészve, netán a fotelben ülve gyűlölködő kommenteket írogatva. Ha ránézek Nagy Imre szobrára merem hinni azt, hogy megelégedettséggel töltené el az, amit most itt lát. Tiszaújváros ugyanis kicsiny szigetként évről-évre képes példát mutatni a tekintetben, hogyan lehet nemzeti ünnepünket méltósággal, tisztelettel megélni. Mi a feladatunk tehát ebben a rohanó XXI. században? Az, hogy néha meg-megállva elvessük az eszmét, s öntözzük a magot, hogy az fává cseperedhessen, a kertészkedés pedig ezen formáját továbbadjuk az utódainknak. Mert a forradalmakat, a harcokat tankokkal, fegyverekkel el lehet pusztítani, de az eszmét nem lehet elsöpörni. 

Tisztelt Tiszaújvárosiak, Kedves Jelenlévők! 

Végezetül engedjék meg, hogy annak a Faludy Györgynek az üzenetével zárjam soraimat, aki végigélte a XX. századot, 1956-ot, s 6 év erejéig belekóstolhatott a mi digitális XXI. századunkba is. "ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,/ és ötvenhat: egyszer minden száz évben/ talpra állunk kínzóink ellen. Bármi/ következik, boldogság, hogy megértem;". 

F. L.