Isten mindenkin keresztül tanítani akar

Ünnepi istentiszteleten iktatta be Fukászné Uzsoki Arankát lelkipásztori tisztségébe Szőnyi Tamás, a Borsod-Gömöri Református Egyházmegye esperese június 15-én. Életéről, hivatásáról a Tisza TV-ben nyilatkozott a lelkipásztor, a következő hasábokon a beszélgetés szerkesztett változatát olvashatják

. - Aranka! Hogy élted meg a lelkészi beiktatásodat? Akkor és ott mit éreztél? 

- Az első szó, ami eszembe jut erről a napról, az a hála. Először is az Úristennek, hogy megengedte ezt a napot az életemben és hála annak a közösségnek, ahova beiktattak, akik között 2001 óta szolgálok. Segédlelkészként kezdtem, aztán mint beosztott lelkész folytattam, az évek alatt így alakult itt a gyülekezetben. Egy városi gyülekezet több részből áll, ez egy több intézménnyel rendelkező gyülekezet, ahol szükség volt arra, hogy legyen még egy lelkészi státusz dr. Varga István és felesége mellett, és most jött el ez az idő, hogy én is megkaptam az önálló státuszt. 

- Ezzel a jogi státusszal más feladatod is lesz a gyülekezetben?

- Eddig is igyekeztem többféle területen helytállni és végezni a munkámat. Ez továbbra sem fog változni, úgy gondolom, hogy nagyjából ugyanazok lesznek a feladataim, valóban, ez főként a jogi státusz változását jelenti. 

- Beiktatásodon a hagyomány szerint átvetted a lelkészi tisztség és hivatal jelképeit, a templom kulcsát és a gyülekezet pecsétjét. Ez mit jelképez? 

- A templom kulcsa tulajdonképpen a közösséget, a hivatali pecsét pedig a gyülekezeti ügyintézést és a feladatok ellátását jelenti. Tehát az igehirdetés és az adminisztratív feladatok végzését takarja ez a két jelkép. Ezzel az ige hirdetésére és a gyülekezetért végzett felelős szolgálatra kaptam felhatalmazást a tiszaújvárosi és a tiszaszederkényi református gyülekezetekben. 

- „Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon." Ezt a verset választottad igei szolgálatul a Zsoltárok könyve 16. fejezetéből. Miért pont ezt? 

- Alkatomból kifolyólag én szeretem megtalálni az örömöt az életben. Igyekszem a feladatokban is megtalálni, mert azt gondolom, hogy a feladat úgy válik szolgálattá, hogy az ember meglátja benne az örömöt. Ez a zsoltárrészlet pedig annak a kulcsa, hogy hogyan tudjuk az életünkben megtalálni a tartós örömöt. Én azt tapasztalom, hogy ezt leginkább Isten mellett lehet megtalálni, és ha ott van Isten mellettem, akkor mindenben meglátom azt, aminek lehet örülni és megtalálom azokat a dolgokat is, amik olyan értéket adnak az életnek, amik egy más minőséget jelentenek. Ebben a zsoltárban benne van számomra az a másik üzenet is, hogy ahhoz, hogy azok legyünk, akik vagyunk, mindig tanulni kell, akárhány évesek is legyünk. Egy nagy folyamatban vagyunk és minden találkozásnak annak kéne válnia, hogy tanulok valamit a másiktól, mert hiszem azt, hogy Isten mindenkin keresztül tanítani akar, és ebben a zsoltárban benne van a tanulás, benne van az öröm is. 

- Hogy léptél erre az útra, hogy találtál rá erre a hivatásra?

- A családomban korábban nem volt lelkipásztor. Én gyerekkoromtól pedagógusi pályára készültem. Tizenéves koromban volt egy nagy fordulat az életemben, amikor közelebb kerültem Istenhez. Akkor úgy éreztem, mintha Isten más utat szánna nekem, a tanítást, de nem magyar és nem német nyelvet, mint ahogy azt eredetileg elterveztem. Isten másként döntött felőlem. Nagyon sok volt bennem a bizonytalanság, mert hisz senki nem volt még a családban lelkészi pályán, de Isten sok jelet adott az életemben. Két öcsém van és egy húgom, a legkisebb öcsém is lelkipásztor lett, és az ő felesége is, és az az érdekes, hogy a férjem, aki egyébként szintén lelkipásztor, neki a sógora is az. Úgyhogy már többen vagyunk a családban, akik ezt a hivatást választottuk, végezzük.

- 2001 óta szolgálsz Tiszaújvárosban, előtte hol éltél?

- Miskolci vagyok, ott nőttem fel, ott érettségiztem, a teológiát Sárospatakon végeztem el. Egyébként érdekes a kapcsolódás Tiszaújvároshoz, hogy hogyan került a látókörömbe. Egyrészről van bennem egy kép ifjúkoromból, amikor épült itt a templom, és a mai napig él bennem, hogy láttam egy hirdetést a Képújságban, amikor a templom számára ment az adománygyűjtés. Ez a kép belém égett akkor, illetve teológus éveim alatt. Itt voltam gyülekezeti gyakorlaton egy hétig, amikor is nagyon közvetlen kapcsolat alakult ki dr. Varga István, a kedves felesége és köztem, ők felajánlották akkor, hogyha segédlelkész éveimet szeretném valahol eltölteni, akkor ide nyugodtan jöhetek. Nem volt kérdés, jöttem és maradtam.

- Otthonra találtál? 

- Igen, úgy érzem, hogy ebben a városban, ebben a közösségben találtam otthont és megtaláltam önmagamat is, de azt gondolom, van hová fejlődnöm a közösségért, ezért a gyülekezetért, ezért a városért. 

- Visszanézve, milyen volt ez gyülekezet és milyen ma? 

- Amikor idekerültem, akkor volt egy gyülekezet és épült egy idősek otthona, aztán lett egy református általános iskola, majd egy óvoda, így több szolgálati hely lett az én életemben is. Vannak arcok, akik már nincsenek közöttünk, mások elköltöztek, felnőttek, folyamatos változásban vagyunk, és próbáljuk a gyülekezet lelkipásztoraiként a változó körülmények között is Isten igéjét úgy átadni, hogy az találkozzon azokkal az emberekkel, akiket ránk bízott az Úristen. 

- Említetted, hogy több lett a szolgálati hely az elmúlt 20 évben, melyik feladat a legkedvesebb a szívednek? 

- Mindegyik más szépséget ad. Pedagógusi pályára készültem, ezért különös kihívást látok abban, hogy a gyerekek nyelvére próbáljam lefordítani Isten üzenetét, sok játékkal, énekkel egy közvetlenebb hangulatban, de megvan annak is a szépsége, amikor az ember az idős ember mellé áll, vagy éppen az élet mezsgyéjén kísérünk valakit. Azt gondolom, hogy minden élethelyzetben föl kell mutatni azokat az értékeket, amit az Úristen ránk bízott. Külön szépsége van az igehirdetés szolgálatának, amikor a hétköznapok nyelvére fordítjuk le Isten szavát és azt az üzenetet adhatom át, ami talán másoknak útmutatás lehet a hétköznapokban.

- Meg szoktak még lepődni az emberek, amikor bemennek a templomba egy istentiszteletre, hogy az igét egy női lelkipásztor hirdeti? Vagy már ezen a pályán is vannak sokan?

- Mindenkiben élnek sztereotípiák hivatásokkal szemben. Ha valaki egy lelkipásztorra gondol, akkor nem egy nőt lát maga előtt, hisz a pásztor sem egy alapvetően női hivatás. De ez is egy kihívás számomra, hogy ne a női oldalam legyen domináns akkor, amikor hirdetem az igét, hanem az én erőmön keresztül az Isten szava mutatkozzon meg. 

- Nehéz egyszerre lelkipásztornak, édesanyának, pedagógusnak lenni?

- Kettős a válaszom. Egyrészről nehéz, másrészről nem nehéz, mert nőként én csak a nők nevében tudok szólni. Nőként nehéz egyszerre több szerepet betölteni, ezzel így vagyunk mindannyian, akármilyen hivatásban is legyünk, valahol felmerül mindannyiunkban a kérdés, hogy elég-e az, amit édesanyaként, feleségként, lelkipásztorként meg tudok tenni, mert nemcsak az elvégzett feladatot látjuk magunk előtt bármilyen pályán is legyünk, hanem azt, amivel el vagyunk maradva, és azért ez egy állandó frusztrációt okoz. Azt mondom, hogy egyrészről nem nehezebb, mint bármelyik más pályán, másrészről azt gondolom, hogy azért könnyebb, mert ad Isten egy olyan erőt, hogy ne csak az elvárásokra és a feladatokra koncentráljak, hanem arra is, hogy ő mivel pótolja ki azt, amit én nem tudok megcsinálni, és ez egy óriási erőforrás, hogy valaki a gyengeségemet kipótolja és egy kicsit így leveszi rólam azt a megfelelési kényszert, ami fojtogat mindannyiunkat minden pályán. Ez nem is csak a lelkipásztori hivatás, hanem inkább a hit ajándéka.

- Olyan hittel, szeretettel beszélsz hivatásról, életről. Mi az, ami még teljessé teszi az életed? 

- Életem egyik alapja az, hogy Istennel kapcsolatban lehetek és megérintette az életemet. A másik az, hogy adott nekem egy olyan családot, akik mindenben támogatnak engem. Gyerekként is megtapasztalhattam már ezt, mert egy olyan nagycsaládban nőhettem föl, ahol a szüleim a lehetőségeik szerint mindent megtettek azért, hogy olyan életünk legyen, amiben önmagunkra találhatunk. Ez a gyerekkor, de nagyon hálás vagyok azért, hogy kaptam egy férjet, aki mellettem áll, aki megérti a hivatásomat, hisz ugyanaz a célunk, szolgálatunk. Nagyon sokat tanulok a gyermekemen keresztül is, aki lehet, hogy még kicsi, és mi tanítjuk, formáljuk, de azt tapasztalom, hogy a szülőség nagyon sok alázattal is jár, de sok elvárással is. Nekünk egy gyermeket adott az Úristen, közben nem szabad többet elvárni, mint amit mi példában tudunk mutatni. Ez egy kegyelmi állapot, Istennek a tanító eszköze, illetve az a közösség, az a gyülekezet, ahova tartozom, az a lelkészházaspár, - dr. Varga István és kedves felesége - akiktől az elmúlt évtizedekben sokat tanulhattam. 

berta