Egy öreg krónikás újra tollat ragadott
Telefonüzenet, majd (mivel a szó elszáll, az írás viszont megmarad) e-mail is érkezett Tiszaújvárosból: „Kedves Imre! A Tiszaújvárosi Krónika idén 40 éves... ünnepi különszámmal készülünk... tisztelettel felkérünk... a krónikás emlékeidről... írj nekünk egy cikket... Várjuk! Üdvözlettel: Berta Judit főszerkesztő." Elmosolyodtam. No, nem a felkérésen, hanem azon, hogy minderről szerencsére nem tud öreg barátom, Farkas Zoltán polgármester Úr (nekem persze mindig is Zoli), mert ijedtében biztosan felkiáltana
- Ajjaj! Ha Hajdu elkezd nosztalgiázni, két újság is kevés lesz hozzá! Ezt hallva, s ha most itt állna mellettem, megölelném. Hány éve is ennek? Igen, már 62 éve, hogy ismerem, a városban biztosan én ismerem őt legrégebbről. 1961-ben együtt kezdtük koptatni a miskolci Földes gimnázium padjait. Ő az, aki elsőként eszembe jut a Krónika és Tiszaújváros kapcsán. Mint polgármester, ő hívott a laphoz, engem, az akkor éppen állás nélkül maradt főszerkesztőt. S én hálás típus vagyok, ezúttal is köszönöm neki, no, meg Lajosnak, az akkori alpolgármesternek - akkoriban úgy mondták, a város erős emberének, Koscsó Lajosnak, hogy Tiszaújvárosban újságíró lehettem. Nem főszerkesztő, azt a címet csak fél év múltával, pályázat útján nyertem el. Itt a köszönet, elsősorban Oláh Gyurinak jár, aki 1997. július elsejével lett a Krónika kiadója. Szóval, amikor a 40 éves Krónika kapcsán emlékeznem kell, én bennem mindenek előtt EMBERARCOK ötlenek fel. Nevek és arcok. Például Varga Koritár Lacié, az elődömé, az alapító főszerkesztőé, aki sajnos már nincs közöttünk. Lacikám! Arany János gyönyörű gondolatával üzenem Neked odaátra: a LÉLEK ÉL, „találkozunk"! A felötlő arcok sorát is kollégákkal folytatom.
Ferenczi Laci, Kiss Peti, Halászi tanár úr, a fotós Bartók Pista, aztán a rendkívül szerény Tislerics Endre, a legtehetségesebb tanítvány, Tokaji Edit, a Miskolcról minden héten velem kijáró másik fotós, Fojtán Laci. Kis csapat volt, de családias. Nemcsak írtunk, ittunk is néha. Majd jönnek a jó emberek (Tiszaújvárosban se mindenki jó ember, akadtak gonoszok is), szóval jó szívvel emlékszem Timkó Pistára, Varga István lelkész úrra (az egyháznak napjainkban elsőbbség jár). Követik őket a TVK-sok, Sólya Laci Bácsi, a példaképemnek is számító Várszegi Miklós, aztán Pálfi Sándor, Simon Péter, Varga Géza... S innentől kezdve valóban két újságot megtöltő névsort tudnék felsorolni. Tudják, olyan ez - remélem találó szimbólumot használok - , mint a gát legfelső szintjét elérő megáradt folyó, amely így, hogy az emlékezés gátját megpiszkálom, elemi erővel kiszakad itt is, ott is, s elönt, szinte elsodor az emlékezés árja.
Emitt Major Laci bátyám jön velem szemben a víztoronynál, 1997 tavaszát írjuk, s csibészes mosollyal messziről kiabálva kérdi: „Hogy vagy Imre? Te ugyan nem tudod, hogy én ki vagyok, de én ismerlek téged - mondja (a vele való első találkozásom után éreztem, hogy elfogadott, befogadott a város). Amott, egy Tisza úti ház 4. melletti erkélyén gyakran könyökölt egy csinos hölgy. (Megjegyzem Tiszaújvárosban a hölgyek sokkal szebbek, mint a férfiak). A hölgy nevére már nem emlékszem, Márait idézve „először a telefonszám hal meg. Aztán egy illat emléke. Aztán a test, melyhez a telefonszám és az illat tartozott." De ha emlékeznék is a névre, akkor sem árulnám el. (Ebben a témakörben mindig diszkrét voltam.) Mivel a kultúra mindig a szívem csücskének számított, a Derkó, a Hamvas Béláról elnevezett könyvtár is kiáramlik az emlékezet-folyó átszakadt gátján. Mátyás Zoli igazgató úrnak néhányszor felvetettem, hogy színházterem nézőterének bal oldalán, az utolsó sor legszélső székének támlájára (ezt egy fal takarta a bejövők tekintetétől, s ezért én mindig oda ültem, engem senki nem látott, én viszont mindenkit), tegyen egy kis táblát, rajta a nevemmel. Hogy a széket más ne foglalhassa el! Zoli! Ez ugyan elmaradt, de még mindig lehetne pótolni! S a mostanság odaülő városlakó legalább kínlódna a talánnyal:
„Ki fene lehetett az a Hajdu Imre?" 2007 decemberében (addig, vagyis 11 évig álltam a Tiszaújvárosi Krónika szolgálatában), egy éppen akkor megjelent könyvem bemutatójával (Szélmalomharc volt a címe, mely cím summázta az újságírói munka „hatékonyságát") búcsúztam el a várostól. Örömömre szolgált, hogy sokan eljöttek a Kazinczy iskola éttermében megtartott összejövetelre. Annak a háromszáz embernek, akinek írtam a cikkeimet és szerkesztettem az újságot, a többsége ott volt. Emlékszem, sok kedves ajándékot kaptam. Béke Magdi tanító nénitől például egy mély, filozófikus bölcsességeket tartalmazó könyvet.
(Ami benne „írva vagyon", épülésemre szolgál azóta is.) Volt, aki saját főzésű pálinkájával búcsúztatott, mondván az újvárosi pálinka az észt élesíti, de akinek nincs, azt is felderíti. (Amíg tartott belőle, sokat vigyorogtam.) A Tiszaújvárosi Krónika valamennyi bekötött példánya mellett féltve őrzöm Bartók Pista, Fojtán Laci több száz fotóját mind a mai napig. Időnkét előveszem ezeket a képes albumokat. Az eltűnt időt kutatom. Azt a 11 évet, amely ehhez a városhoz kötött. S a képek kérdeznek: hallod az Építők úti platánok zúgását? Észreveszed a Tisza úti házak ablakából kiszűrődő fényt? Valamit üzennek, s az ember akkor megáll, hallgatja a zúgást, érzékeli a fényeket, s megérti az üzeneteket. Vagy úgy gondolja, hogy megérti. Olyan ez az érzés mint egy mese, egyszer volt, hol nem volt...
Még két, kedves ajándékot megemlítek. Az egyiket Kallus Jancsitól, az egykori kiváló futballistától kaptam. Ő ugyan nem jött el a könyvbemutatóval egybekötött búcsúra (mint mondta, nem szereti a tömeget), ám előtte személyesen keresett fel a szerkesztőségben. „Szeretnék tőled személyesen elbúcsúzni, s kérlek őrizz meg jó emlékedben." Ezt mondta s, mivel tudta, hogy futballbolond vagyok, a kezében lévő reklámszatyorból egy bőrlabdát húzott elő, s nyújtotta át. „Erre eddig nagyon vigyáztam, de mától ez a labda legyen a tiéd." A labda dedikált volt, sok névvel dedikált. S tudják kiknek neve szerepelt rajta? Az egykori Bayern München világsztárjai írták alá: Sepp Maier, Gerd Müller, Paul Breitner, Karl-Heinz Rummenigge. A másik kedves emlék máig a szobám falán lóg. Egy gyönyörű, szó szerint művészi fotó ez, rajta lelkemet megérintő versajánlással. Ezt az ajándékot Sávolyiéktól kaptam. A fotó alkonyatban, naplementekor a víztornyot örökítette meg Gyuri mesteri munkája, a vers pedig Judit sorai:
„A csatának vége. Új kalandok várnak Óriásaid szelíd szélmalmokká válnak, Nem szúr már a szálka, tollad se írja a Krónikád, De álmaidban mi legyünk egyik kedves Dulcineád." Ajjaj! Most látom, hogy már megint elszaladt a tollam. Pedig még meg akartam emlékezni Heiszman Gézáról, Fehér Csabáról, Tóth Lajosról Totyáról, a közben rokonom lett Bodolai Józsiról, a két kitűnő labdarúgóról, Hegedüs Gyuriról és többi örökifjú, a „De jól nézel ki!" korszakban járó ismerősömről, barátomról.
Koscsó Lajost ugyan megemlítettem, hogy döntő szerepe volt a Krónikához kerülésemben, ám a máig tartó szoros kapcsolatunk ennél sokkal-sokkal több szót, mondatot érdemel. Egyet tudok ígérni. Ha élek, s a Krónika 50. évfordulóján is kapok lehetőséget írni, az emlékezésemet velük kezdem. Fiúk, addig is kitartani! Végezetül a köszöntő szó következik. Köszöntöm a „távoli" Bogácsról a 40. évfordulóját ünneplő Tiszaújvárosi Krónikát és a jelenlegi krónikásokat. Rájuk emelem pincém előtt rozéval töltött poharamat! (Annak idején Ferenczi Lacival megtanítottam, hogy a rozé nem fehér- és vörösbor keveréke. Remélem, azóta sem felejtette el!) Minden mai krónikásnak kívánom e jeles ünnep alkalmából, hogy őrizzék meg önálló arcukat, tartsák meg hitüket, tisztességüket, a szakma, s mindenek előtt az olvasók iránti alázatukat. Ne feledjék soha kollégák, az újságírás szép, ugyanakkor nehéz, küzdelmes szolgálat. De csak a jó ügyért végzett szolgálat! - én erre gondolok. Hazudni nem szabad! - mondta anno a „haza bölcse" Deák Ferenc. S ez ma is kőbe vésett igazság kell, hogy legyen! Akkor is, ha Washington Postnak hívják a lapot, akkor is, ha Tiszaújvárosi Krónikának.
Hajdu Imre
