Boldogságát köszönheti a közművelődésnek
1994. november 4-ét írtunk, amikor egy, a kultúra iránt elkötelezett 28 éves fiatalember csatlakozott a Derkovits Művelődési Központ szakembergárdájához. Kezdetben művelődésszervezőként helyezkedett el, napjainkban pedig már csak egyetlen esztendő választja el attól, hogy nyugtázhassa: két évtizede igazgatja a „Derkót". Mátyás Zoltánnal pályájának eddigi állomásairól és városunk kulturális életéről beszélgettünk.
- Hogyan emlékszik az első „Derkós" munkanapjára?
- Az azt megelőző időszakban már dolgoztam a kultúra világában, mégpedig a Tiszalúci Művelődési Ház és Könyvtár alkalmazásában, mind a közművelődési, mind pedig a könyvtári területen későbbi főnököm és igazgatói elődöm, Czikora János mellett. Egyébként ugyancsak ő hívott Tiszaújvárosba. Tiszalúcon az amatőr, főként ifjúsági művészeti csoportokkal foglalkoztam és képzőművészeti kiállításokat szerveztem, rendeztem. Mindemellett színészi gyakorlattal is rendelkeztem: az akkori Állami Bábszínház Tiszalúcra kihelyezett, kétéves bábszínészképző tagozatának elvégzése után nagyon sokat tájoltam a Tűzvirág Bábszínházzal. Ettől függetlenül, ahogyan az egy új munkahely esetén lenni szokott, én is izgultam a Derkós utam kezdetén. Izgalommal vártam azokat az új feltételeket, körülményeket, amelyeket hallomásból már ismertünk Tiszalúcon. A város méretéből adódóan talán féltem is, miként leszek képes teljesíteni azokat a kihívásokat, új feladatokat, amik itt várnak rám. Aztán ez a bizonytalanság gyorsan oldódott, mert támogató, segítőkész kollégák között illeszkedhettem be. Meg kell jegyeznem: nem arathatom le egyedül a múltidézés babérjait, ugyanis három nappal az érkezésem után, november 7-én csatlakozott a művelődési központ csapatához a jelenlegi közművelődési szakmai igazgatóhelyettesem, Bognár Imre.
- Kezdetben milyen munkakört töltött be a művelődési központban?
- Művelődésszervezőként indultam el. Az igazsághoz tartozik, hogy 1994-ben még nem volt meg a közművelődési végzettségem. Viszont hajdanán szakmai végzettség nélkül, középiskolai érettségivel is el lehetett helyezkedni a szakmában, ha az ember tanúbizonyságot tett arról, hogy a felsőfokú tanulmányait is elvégzi. Ezt megígértem, és így is lett. Sikerült megszereznem a szakirányú főiskolai végzettséget, majd az egyetemit és még sok más szakképesítést az évtizedek alatt. Az érkezésem idején virágzott a Pántlika Néptáncegyüttes, három csoportban és sok-sok taggal működött. Akkor még - ünnepségsorozat híján - ők csinálták az év végi, adventi rendezvényt itt, a házban, ennek az előkészületeibe csöppentem bele. Aztán indult a következő év, jöttek sorban az események: a Tavaszi Fesztivál, a nemzeti ünnepek, a táborok és még sok minden más. Minden olyan tevékenységet elláttam, ami a közművelődési területen előjön. Ennek manapság is nagy jelentősége van, mert fontos, hogy egy vezető tisztában legyen azzal, mi mindent csinálnak a kollégái. Ennek alapján, ha néha azt látom, nem megfelelően halad valami, jó főnökként úgy mutathatok utat, hogy tudom, mi a következő lépés.
- Világmegváltó tervei kezdetben is voltak?
- Nem, csak később, a felsőfokú tanulmányok befejezését követően, már közművelődési igazgatóhelyettesként. Első nagy céljaim egyike volt a Színház Határok Nélkül megvalósítása. Az elmúlt húsz év bizonyítja, hogy érdemes volt dédelgetni és továbbvinni ezt a rendezvénysorozatot. Szívügyem volt a helyi alkotóközösségek ráncba szedése és fölkarolása is, mert amikor idekerültem, működtek ugyan a művészeti csoportok, de jelentőségüket tekintve a néptánc mögött. Örömmel tölt el, hogy ráadásként egyéb művészeti közösségeket is sikerült létrehozni. Köztük a mazsorett csoportot - amit Bognár Imre igazgatóhelyettes hívott életre, és ő viszi a mai napig -, a foltvarró kört, igazgatóhelyettesi mivoltomban a Hajcihő Bábcsoportot, már igazgatóként pedig a színjátszókört. Nagy vívmányunk, hogy néhány évvel ezelőtt a képzőművészeti kör is megjelent a palettán, és mára minden művészeti ágat lefedtünk. A fúvószenekar ma is szárnyal. Még általános igazgatóhelyettesként fogalmazódott meg bennem, milyen jó lenne, ha kapna egy új arculatot az intézmény: a nyílászárók cseréjével, az épület szigetelésével, új hang- és fénytechnika beszerzésével, a színházterem felújításával. Megnyugtat a tudat, hogy a felmerülő karbantartási munkálatokat és fejlesztési feladatokat - akár az önkormányzat segítségével, akár pályázati úton - azóta is folyamatosan véghez vihetjük.
- Igazgatóként hogyan határozta meg az irányt?
- Láttam, hogy szakmai szemléletváltás ugyancsak szükséges. Tudtam, hogy a közönséggel való kapcsolattartást szorosabbra fűzve, frissességgel, lendülettel kell behozni és továbbvinni olyan programokat, rendezvényeket, amikre valóban igény van. De természetesen hűen tartva magunkat a feladatunkhoz, a nagy, klasszikus népműveléshez. Ami persze szitokszóként is hathat, ugyanakkor bízom abban, hogy nem Tiszaújvárosban. Az is jelentős tény, hogy az intézmény tevékenységének beágyazottsága erős a városban: minden helyi lakos tudja, mi az a Derkó, és mit csinál a Derkó. Szintén magabiztosan mondhatom: minden intézmény, szervezet és gazdasági társaság számíthat a segítségünkre, együttműködésünkre. Kiemelendő, hogy a könyvtári és a közművelődési területen egyaránt sikerült a Minősített Közművelődési Intézmény címeket megszerezni. A közművelődés területén háromszor is. Rendkívül örülök, hogy Tiszaszederkény településrész kulturális élete ugyancsak gazdag. Az ÁMK 2010-es megszűnése óta - a félelmekkel ellentétben - még több rendezvény lett, még hatékonyabban tudtuk kihasználni a művelődési házat és a fiókkönyvtárat. Lett egy tájházunk, abban is megannyi rendezvény lel otthonra, és a múzeumi részen - szintén Tiszaszederkényben - jelentős, minden szakmai elvárásnak megfelelő állományvédelmi intézkedéseket vezethettünk be a tárgyak, műtárgyak tekintetében. Óriási feladatunk most a TVK-anyag digitalizálása és feldolgozása, valamint készülünk az új helytörténeti gyűjtemény 2026-os kiállítására.
- Hol tapasztalt jelentős nehézségeket?
- Az elmúlt évtizedekben meglehetősen átalakult a könyvtár és a könyvtáros szakemberek szerepe, mert nagyon keveset olvasunk. Viszont óriási szükség van a könyvtárakra, az új trendnek megfelelően pedig közösségi térré alakulva, közösségi funkciókat kell ellátnia. Ebből adódóan ott olyan programokat és projekteket indítottunk el, amelyek kapcsán bebizonyosodott: jól döntöttünk. Meg kell említenem, hogy a társadalmi megbecsülés hiányából adódóan is nagyon hátul kullog a közművelődési szakma. Éppen ezért, ahol nincs meg az, ami például itt, Tiszaújvárosban, ott nem biztos, hogy értik, mit akarunk mi, közművelődési, könyvtáros szakemberek. Ugyanakkor szerintem bűn az, ha a kultúrát nem engedjük be a tudatunkba, és nem lehet része a mindennapjainknak. Tiszaújváros pedig érti ezt. És értette ezt a település alapítása óta regnált összes városvezetés is. Büszke vagyok a kollégáimra, nemkülönben az egészséges szellemiségű, nyitott, tiszta, intelligens, európai városomra, mert itt valóban együtt élünk, együtt vagyunk, és remekül megy minden a maga útján. - Ha eltekintünk a szigorú értelemben vett meghatározástól, az ön számára mi mindent jelent közművelődési szakembernek lenni?
- Ez egy életérzés, egy hivatás - bár az utóbbi kifejezést már elcsépelték. Mondhatnám úgy is, hogy szerelem, önmegvalósítás. Mondhatnám azt, hogy napszám, hiszen szoktak minket, közművelődési szakembereket is a nemzet napszámosaiként emlegetni. Bohóc is vagyok, aki a cirkuszporondon szórakoztatja a közönséget. A közművelődésnek köszönhetem a boldogságomat: a feleségemet, a három gyerekemet, és sok-sok értékes ismeretséget. Köztük a Derkós családomat is, aminek az egységére mindig igyekeztem és igyekszem nagyon vigyázni. Ha meglátom egy helyzet elmérgesedésének a szálait, azokat rögtön, abban a pillanatban lenyesem. A miénk egy jól működő, megértő, egymást elfogadó, egymás szavából, szempillantásából értő, együtt gondolkodó közösség. Kizárólag egy ilyen csapattal lehet végezni ezt a feladatot. Kéz a kézben, együtt megyünk szépen előre, mert nekem a szakma művelése nem a saját piramisom építgetéséről szól.
- Nem érzi még a kiégés jeleit? - Nem. Persze, vannak napok, amikor nehezebben kelek föl, vagy lassabban indulok vissza otthonról a munkaidőm lejárta után, esetleg hétvégén egy-egy programra. De a hitet és a lelkesedést még mindig érzem. Ha a kollégáimra tekintek, látom a szemük csillogását, ami újra és újra feltölt. A munkatársaim pedig belőlem töltekeznek, amikor látják a lelkesedésemet. Ez csak így, közösen működik.
Ördögh István