Bátrak, gyorsak, pontosak

Harminc évvel ezelőtt három elszánt pályakezdő színművész, Kálloy Molnár Péter, Gáspár András és Kálid Artúr gondolt egy merészet, és a színházi gondolkodás szabályait megszegve készítettek egy előadást. A címe: S.Ö.R., azaz Shakespeare Összes Rövidítve. A neves drámaíró összes színdarabját szokatlan módon, sok-sok humorral és megannyi rögtönzéssel felelevenítő produkció a Tavaszi Fesztiválon a Derkovits Művelődési Központban is bemutatkozott, előtte Kálid Artúrral beszélgettünk. 

- Heteken belül 30 éve lesz annak, hogy bemutatták a darabot. Mit érez a jubileum kapcsán?

- Úgy gondolok erre az időszakra, mint egy házasságra, mert szinte felsorolhatatlan mindaz, ami harminc év alatt történt hármunk között: összevesztünk, kibékültünk, „végleg" feladtuk, majd mégis újrakezdtük, szóval volt már minden. Egyébként túl azon, hogy bíztunk a S.Ö.R. sikerében, mielőtt 1994-ben bemutattuk, egyáltalán nem gondoltuk, hogy 2024-ben nem csupán bírjuk majd még játszani, hanem érdeklődés is lesz rá. Nemrég felvetődött köztünk, meddig csináljuk még? Végül megegyeztünk: amíg jólesik, amíg nem érezzük kényszernek, tehernek. Nagyon sok inspirációt kapunk a közönségtől is a folytatáshoz. Ugyancsak jó érzés, hogy fiatalok a produkció hatására kezdenek el komolyan érdeklődni az irodalom vagy konkrétan Shakespeare iránt. 

- Milyen volt megismerkedni a művel? 

- Nem voltunk túlságosan elragadtatva az eredetitől. Bár Angliában szintén hatalmas szériát futott - és talán még most is megy, nem tudom - némileg úgy éreztük - elnézést, hogy ezt mondom -, csak egy felületes ötletparádé. Fiatalokként - azon kívül, hogy az előadás szórakoztató, és lehetőséget ad a saját lényünk, egyéniségünk megmutatására is - úgy láttuk, hiányoznak belőle azok az elemek, melyek által a színészi képességeinket, valamint a világról való gondolkodásunkat is kinyilváníthatjuk. Ezen „probléma" megoldására kiváló konzultánsra találtunk Kern András személyében, az ő nagyon pontos meglátásai nélkül nem lenne ennyire erős és időtálló a S.Ö.R. Noha ez a játék olykor már kicsit nehezebben megy a színpadon, még mindig eléggé bátrak, gyorsak és pontosak vagyunk hozzá. Ha pedig éppen nem a terv szerint alakul egy alkalom, abból sem csinálunk titkot. Hiszen az a lényege, hogy teljes mértékben önazonosak maradjunk. 

Nyilván a karaktereket is jól formáljuk, de alapvetően a három figura, Petya, Totya és Artúr valódi személyiségjegyei működtetik ezt a produkciót. Petya nagy mestere a szójátéknak és a szóviccnek, órákon át képes ilyenformán improvizálni. Totya a „szépfiú" alkat, a lányok kedvence, akinek színészete és humora egy kicsit teátrálisabb, mint a miénk. Én általában kissé visszahúzódó vagyok. Ritkán szólok, de akkor olyan humorérzékkel, hogy az „üt". És erősen használom az önirónia eszközét, belecsempészve a külsőmre vonatkozó poénokat is az előadásba. Hiszen a mi kis kelet-közép-európai színházi világunkban nem elhanyagolható tény, hogy a bőröm színe olyan, amilyen. Különben a hétköznapokban szintén használom ezeket az utalásokat, és úgy vélem, amíg élek, így lesz. Ezáltal gyorsan kihúzom az „ügy méregfogát", megelőzve azt, hogy mások az én rovásomra humorizáljanak vagy akár gúnyolódjanak. A színházi berkekben elég hamar rájöttem: jobb, ha én viccelődöm magamon, mint ha más teszi meg velem szemben. 

- Mi volt a szándékuk, amikor nekiláttak elkészíteni az előadást? 

- Akkor voltunk pályakezdő színészek, nem sokkal korábban végeztünk a főiskolán. Ebben az időszakban általában - kivéve, ha valakit nagyon hamar felkapnak, és gyorsan sztárolnak -, végig kell járni egy ranglétrát: ha tehetségesnek ítélik az embert, először elkerül egy színházba gyakorlatra, ott osztanak rá kisebb szerepeket, és öt-hat éven át terhelik, mielőtt hangsúlyosabb karaktereket is rábíznak. Mi meg erőtől duzzadó fiatalokként úgy éreztük, van szabad kapacitásunk, és szeretnénk magunkat egy nagyobb horderejű anyag keretén belül megmutatni. A S.Ö.R. - ahogyan az élet bebizonyította - kiváló lehetőség volt erre. Az interaktivitás és az improvizáció fontosságát szem előtt tartva pedig tulajdonképpen meghaladtuk az akkor uralkodó színházi közízlést és színházi gondolkodást, mert akkortájt még sokkal tradicionálisabb formában dolgozták fel a különböző darabokat. Tehát három fiatal színész újszerű, lendületes, pimasz, ámde Shakespeare iránt egyáltalán nem tiszteletlen vállalkozása volt ez. 

- Mit kapott az előadástól? 

- Kiválóan karbantartja az improvizációs készséget, melynek egyik alapeleme, hogy az adott pillanatban nagyon ott kell lenni fejben. Hiszen ha csak fél perccel később reagálok valamire, már elkéstem. Ezen túlmenően az előadás teremtett egy rendkívül erős - és azt hiszem, a sírig tartó - szakmai barátságot Totya, Petya, valamint Artúr között, amit sem a néha egészen drámai veszekedésekbe torkolló helyzetek, sem a feladataink sokasága nem gyengített meg az évtizedek alatt. Ugyanis mindhármunknak sok dolga van: Totya egy igen komoly színiiskolát hozott létre, Petya forgat, játszik, utazik, én pedig leginkább a hagyományos színészi létben maradtam: érkeznek a felkérések a különböző teátrumoktól, és eldöntöm, melyiket fogadom el. 

- Nemrég kapta meg a Szabadtéri Színházak Szövetségének díját. Amikor készültem a beszélgetésünkre, erre vonatkozóan csupán tárgyilagos közleményeket találtam, és öntől is csak nagyon rövid, formális köszönetnyilvánítást. Bár lehet, hogy nem voltam eléggé alapos a hírkeresésben. Mindenesetre, mit jelent önnek ez az elismerés?

- Az más kérdés, mi jelent meg a sajtóban, merthogy bővebben nyilatkoztam a díj kapcsán. Arról is, hogy közel 55 évesen - már elég sok mindent letéve arra a bizonyos asztalra - sem Petya, sem én nem kaptuk meg az egyik legfontosabb, ámde általában már a pálya elején kiérdemelhető Jászai Mari-díjat. Ezen elismerés elmaradása bizonyára annak is „köszönhető", hogy szabadúszók vagyunk, és nincs, aki támogasson minket ebben a küzdelemben. Mivel ez egy küzdelem: abban a felterjesztéssel és az azt követő nagyon erős lobbitevékenységgel: ugyanis évenként 160-170 felterjesztett színészből választanak ki néhányat. Ott a háttérben olyan alkudozások mennek, hogy azt maga el sem tudja képzelni. Na mindegy… Szóval valamelyest belenyugodtam már, hogy a közönség szeretetén kívül szakmai visszajelzések nem érkeztek hozzám, ezért megilletődtem, amikor értesítettek: idén én kapom a Gedeon József Amfiteátrum-díjat. Ezen elismerés adományozásáról egy igen tekintélyes szakmai grémium - soraiban tizenhét jelentős kulturális intézmény vezetője - dönt, tehát rendkívül jólesik, hogy rám gondoltak. A kitüntetés utóéletéről minden bizonnyal egyáltalán nem számol be a sajtó, pedig kiváltképp döbbenetes érzés fogott el nem csupán a méltatások száma és emelkedett hangvétele, hanem a gratuláló személyek okán is. Úgyhogy tényleg nagyon örülök! 

Ördögh István