Az első magyar űrhajós

Kutató, űrhajós, és vadászpilóta. Imádta a focit és a mérnöki pontosságot, végül mégis a repülés és a kozmosz lett az élete. Farkas Bertalan - az első, és mindmáig az egyetlen magyar asztronauta, aki az űrben járt - a Derkovits Művelődési Központban mesélt embert próbáló felkészüléséről, küldetéséről és az űrtevékenység múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Hétfő délután annyian voltak kíváncsiak a világűr titkaira, hogy szinte az utolsó pillanatig kérdéses volt, vajon elférnek-e az érdeklődők a Derkó tükörtermében. 

A pótszékeknek köszönhetően végül mindenki befért és megtudhatta, hogy egy kis szabolcsi faluból milyen út vezetett a világűrbe. Nem mindennapi vendég nálunk Magyarország első asztronautája, az előadása előtt mindenki lépten, nyomon megállította. Volt, aki csak kezet szeretett volna vele rázni, volt, aki autogramot kért és volt, aki egy rég nem látott barátot üdvözölt személyében. 

- Mindenhol hősként, sztárként ünneplik. Szereti ezt a szerepet is? 

- Nem erre készültem, hogy idős koromban ennyien megállítanak majd. Amikor készültünk a világűrbe, rengeteg megpróbáltatáson mentünk keresztül. Tudtuk, hogy nem lesz könnyű, de arra egyikőnk sem számított, hogy a hazánkban évtizedeken keresztül hősként tekintenek majd ránk. Moszkvában a kiképzés alatt erre vonatkozóan senki nem adott tanácsokat. Erre nem lehet felkészülni. Az viszont mind a mai napig megtisztelő, hogy sokan kíváncsiak a történetemre. 

- Járt a világűrben, de járt már Tiszaújvárosban is. 

- Amikor ma délután megérkeztem, azonnal előtörtek belőlem a tiszaújvárosi emlékek. A régi arcok, ismerősök, barátok. Hatalmas élmény volt számomra, amikor a helyi tónál lévő hőlégballon versenynek én lehettem a fővédnöke. Szeretem ezt a várost. 

- Önnek egy életre szóló élményt jelentett az űrutazás. Ha jól gondolom, a családja viszont kicsit más szemmel nézett erre a lehetőségre. 

- Finom szólva, nem igazán lelkesedtek érte. A feleségem és édesanyám még arról is le szeretett volna beszélni, hogy vadászpilóta legyek, és ekkor még az űrrepülésről szó sem volt. Amikor már az is szóba jött, szinte teljesen ellenem fordultak, de aztán beletörődtek és elfogadták, hogy nekem ez az életem. Egy hatalmas féltés volt ez a részükről, amihez az is közrejátszott, hogy akkor volt nagyon kicsi, kétéves a kislányom. 

- 1980-ban még nem volt olyan fejlett az űrtechnika, mint most. Az itthoniakkal nem lehetett folyamatosan tartani a kapcsolatot. Emiatt talán még nagyobb lehetett a honvágy. 

- Az űrutazásra mindenki vihetett fel egy-két személyes tárgyat magával. Én a régi fényképek mellett egy nemzeti színű ruhába öltöztetett babát vittem fel. Végig oda volt kötve a karomra, amikor pedig hazaértem odaadtam a kislányomnak. Kevesen mondhatják el magukról, hogy van egy „űrlátta" játékuk. Ott fönn annyi minden történik, hogy egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy ezt a babát nem tudom majd odaadni a kislányomnak, esetleg nem jövök haza épségben. Az az igazság, hogy amikor már ott vagy a kiképzésen és kiválasztanak, akkor már a negatív gondolatokat el kell hessegetni. 

- Volt szabadidejük? Ha igen, mivel töltötték? - Ha most azt énekelném, hogy 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás nem lenne igaz. Én napi 16 órát dolgoztam, kutattam, dokumentáltam azt, amit az űrállomás kért. Naponta körülbelül 3 órát aludtam. Semmiről nem szerettem volna lemaradni. Amikor pedig épp nem volt hivatalos dolgunk, rengeteget fotóztam, a szovjet kollégák pedig általában olvastak, vagy levelet írtak a családnak. De erre tényleg kevés időnk volt. Folyamatosan egyeztetnünk kellett az irányító központtal, komoly teszteket, tudományos kísérleteket kellett végeznünk. A súlytalanságtól féltem a legjobban, de az ahhoz való alkalmazkodás pár óra alatt sikerült. Szerencsére egyszer sem volt vészhelyzet az űrállomáson. Mindig mosolyogva tudtunk bejelentkezni a központba. 

O.K.

0
Az Energia-útiterv rögös útján járva
Több mint 100 fával több

Kapcsolódó hozzászólások