A nemzet asztalosa

Dolgozott a Louvre-ban, részt vett a leégett Notre Dame helyreállításában, alkotott a Versailles-i kastélyban és az erdélyi Bánffy kastély restaurálásánál is ott volt. Ő a Magyar Örökség Díjas restaurátor, műbútorasztalos, a nemzet asztalosa, Rostás Árpád. A szerszámok soha nem állnak meg a kezében, folyamatosan dolgozik, mindig úton van. Azt mondja, tőle ne kérjenek konyhaszekrényt, azt nem fog csinálni, de ha van egy régi kredenc vagy egy megmentésre váró kaszli, ezeket szívesen újjávarázsolja. A nemzet asztalosa egy tiszapalkonyai asztalosműhelyben Juhász Péter vendége volt, aki szintén ebben a szakmában dolgozik. Ott beszélgettünk a nem mindennapi szakemberrel. 

- Én már elég hamar, kisgyermek koromban tudtam, hogy asztalos szeretnék lenni - kezdi a történetét Rostás Árpád.

- Intézetről intézetre jártam, mert amikor születtem, az anyukám bent hagyott a kórházban. Emlékszem, olyan négy éves voltam, tél volt és kint az intézet előtt vártam, hogy jöjjön értem az anyukám. Hullott a hó és messziről láttam, hogy jön felém valaki. Szaladtam felé felemelt kézzel, hogy vegyen fel és vigyen haza. Kérdeztem is tőle, hogy „Merre volt édesanyám? 

Már nagyon vártam." Erre ő azt felelte, hogy ő nem az én édesanyám, ő a nevelőm. Ez a néni az egyik vasárnap elvitt a templomba és ahogy beléptem megszólalt az orgona. Gyönyörű hangja volt. Volt ott egy kereszt is, ami nagyon megtetszett nekem, de nem értettem, hogy miért van rajta és a rajta lévő bácsin vér, le akartam venni, hogy megtisztítsam. A nevelőm felvitt a karzatra, de nem tudtam levenni a szemem arról a keresztről, annyira megtetszett. Akkor döntöttem el, hogy én is asztalos leszek, én is szeretnék ilyen szép dolgokat csinálni. 

- Mint mondta, intézetben nevelkedett. Gondolom nem volt könnyű elindulni ezen az úton.

- Amikor kikerültem az intézetből, egy kollégiumban kellett laknom. Elég nehezen szoktam meg, hogy máshol kell lennem. Olyan is volt, hogy kiszöktem a kollégiumból és visszamentem az intézetbe, mert azt gondoltam, hogy ott az én lakásom, de nem maradhattam ott. Azt mondták nekem, hogy bármikor visszamehetek, de már nem tartozom oda.

A kollégiumban minden hétvégén és az ünnepekkor egyedül maradtam, mert mindenki hazament. Ilyenkor elmentem egy asztaloshoz tanulni, vagy nyáron, amikor nem lehettünk a kollégiumban és gyakorlatilag kidobtak bennünket. Ilyenkor is elmentem egy asztaloshoz. Tanultam. Nem mondom, hogy könnyű volt, de mindig olyan mesterekhez kerültem, akik felkaroltak. Aztán elkerültem Budapestre. 

Találtam egy műbútorasztalost és elmentem hozzá. Mondtam neki, hogy én is asztalos vagyok és nagyon okos vagyok és ügyes is. Úgy kidobott, hogy a lábam sem érte a földet, még seprűvel is hátba vágott. Én azonban visszamentem. Arra emlékszem, hogy volt egy szoba, aminek az ajtaját mindig magára zárta, én fúrtam rajta egy lyukat és onnan lestem el a szakmát. 

- Nem is akárhogy sikerült ellesnie az asztalos szakmát. A lelkesedése, alázata és szaktudása miatt sok helyről keresték és keresik mai napig. Bejárta a világot. Mely munkáira a legbüszkébb? 

- Nem tudnék választani. Mindig azt szeretem a legjobban, amit éppen csinálok. Nagyon szeretem ezt a szakmát, ez az életem, ez a szerelmem. Az asztalos szakma, az intarzia, templomok, kastélyok, művészet ezt szeretem a legjobban. Összesen több mint 200 kastélyban jártam Magyarországon és külföldön is. Dolgoztam a brit királyi családnak, nekik egy bölcsőt készítettem, dolgoztam az arab sejknek, részt vettem a leégett Notre Dame helyreállításában, egyébként az még mindig tart, 2028-ra kell készen lennie. Dolgoztam a Vatikánban, ami nagyon különleges és egy teljesen más világ. Most Norvégiába hívnak, de Spanyolország és Portugália is ott van a listán.

- Az asztalos szakma mellett rászoruló gyerekeknek is segít és a sport is ott volt vagy még mindig ott van az életében.

- Így van. Az ökölvívás is nagy szerelem volt. Papp László után én voltam, aki profi szeretett volna lenni, azonban én inkább a szakmát választottam, de mint hobbi megmaradt az életemben. A gyerekek segítése szintén a szívügyem. Ami azért fontos, mert én nem felejtem el, hogy honnan jöttem - mondja elérzékenyülve. 

- Nehéz volt idáig eljutni és szeretnék segíteni, azoknak a gyerekeknek, akik szintén nehéz körülmények között élnek, hogy ők is a jó útra lépjenek. 2000 óta táboroztatok gyerekeket, azóta több mint 9000 gyerek nyaralt velem. Azt szeretném megtanítani nekik, hogy a legfontosabb dolog az életben, hogy legyen szakmájuk és jó szakemberek legyenek. Ne az legyen a céljuk, hogy segélyből éljenek, hanem tisztességesen el tudják tartani a családjukat. Ezt nagyon fontosnak tartom. És minden erőmmel, tudásommal azon leszek, hogy a saját példámon keresztül megmutassam nekik, hogy lehet ezt másképpen is.

ema