Nem eléggé demokratikus ez az ország
Erdei Sándor Zsolt stand up comedy műsora nyitotta a Gasztro(ck) Korzó programját. A humorista az éppen huszonöt évvel ezelőtt általa életre keltett Rokker Zsoltti karakterébe bújva ontotta a vicceket a Széchenyi úton. Fellépése után a Tiszaújvároshoz fűződő viszonyáról és nemrég elhunyt kollégájáról, Boros Lajosról is kérdeztük.
- Hogyan tartod számon Tiszaújvárost?
- Minden szempontból imádom. Itt mindig annyira remek a közönség, hogy nekem abszolút ott van a top 3-ban. Tiszaújvárosban különösen érzem az emberek szeretetét és a humor, a móka, a nevetés iránti fogékonyságot. Hálás szívvel gondolok azokra a leninvárosi fiatalokra is, akik hajdanán megmentették az egyik kedvenc falumat, Szanticskát. Oda rendszeresen visszatérek, ha pihenésre vágyom. Semmiképp nem smúzolásból, de hozzáteszem: nagyon kedvelem Tiszaújváros vezetését is, úgy gondolom, itt jól haladnak a dolgok.
- Nem akarlak lelombozni, de úgy érzem, meg kell kérdeznem: hogyan érintett Boros Lajos halála? - Akárcsak az egykori Bumeráng című rádióműsor teljes csapatát, engem is nagyon megrázott, hiszen 1997 óta ismertük egymást. Nem mellesleg a fénykorban dolgoztunk együtt, reggelente kétmillióan hallgattak minket. Lajos személyében egy rendkívül vidám, vicces, kedves embert veszítettünk el, aki nagyon szerette felkarolni és istápolni a fiatalokat.
- Szakmai vagy baráti kapcsolat volt a tiétek? - Inkább szakmai. Szoros barátság azért nem alakulhatott ki, mert több mint huszonöt éve Miskolcon élek, még átmenetileg sem laktam soha Budapesten. Akkor sem, amikor a Mikroszkóp Színpadon szerepelhettem. Maximálisan borsod-abaúj-zempléni lokálpatriótának tartom magam, a családommal együtt a szívem csücske ez a térség. Úgyhogy nem jártunk össze Lajossal, csak Bumerángos kitelepülések alkalmával találkoztunk, de ilyenformán annak idején bejártuk az egész országot. Mindig egy nappal a program előtt már megérkeztünk az adott helyszínre, együtt vacsoráztunk, közben pedig nagyokat beszélgettünk, nevettünk. Ezek az élmények még húsz év távlatából is megdobogtatják a szívemet. Lajos a legszebb időszakom részese volt: rengeteg kitelepülés, hangjátékok gyártása, heti több tucat fellépés, a Sláger Rádió révén pedig arany- és platinalemezek jellemezték azt a periódust. Később még mindig benne volt a pakliban, hogy a régi rádiós csapattal, Lajossal, Gáborral, Dubcsekkel, valamint Márta nénivel (Dubovsky László tanár, Tornalja volt polgármestere, valamint Geszti Péter édesanyja - a szerk.) újra összeállunk, de erre végül sajnos nem került sor. Abban azért bízom, hogy egyszer még rádiózhatok, mert a fellépések mellett azt szerettem a legjobban.
- Hogyan látod, mennyire ismerték el, becsülték meg Boros Lajost?
- Szerintem, amíg a Bumeráng-korszak tartott, elismerték, kedvelték, szerették. Még volt is egy „Köszi, Lali!"- turné a végén, amikor úgy döntött: nyugdíjba megy. Csak aztán sajnos megszűnt a Neo FM is, utána pedig - ahogyan én tudom - már megbetegedett Lajos. Véleményem szerint többet is lehetett volna foglalkoztatni őt, hogy érezze: szükség van rá, a tehetségére, a munkájára. Nagyon sok pályán - például a színészeknél is - jellemző, hogy ha valaki már idősebb - tehát túl van a pályája fénykorán, csúcsán -, kevesebb lehetőséget kap. Ez a tény minden szempontból és minden oldalról elkeserítő. Közel az ötvenhez már én is tapasztalom, mit jelent ez, hiszen harmincéves koromban még tele voltam fellépésekkel, melyek száma mára mérséklődött. Kicsit úgy érzi ilyenkor az ember, mintha már nem lenne rá szükség. Pedig még most is ugyanúgy tudnék hangjátékokat gyártani és viccet csinálni a napi aktualitásokból. Csak hát nincs hol, nincs lehetőség. Úgy gondolom, Lajos sem kapott elég felkérést az utolsó években, nem hívták meg olyan műsorokba, ahol helye lett volna. Szerintem több lehetőséget kellett volna kapnia.
- A fénykor elmúlásán túl mi okozhatja még a lehetőségeid számának csökkenését?
- Megváltozott a világ, abban pedig a politikai, társadalmi környezet itthon. Vannak olyan előadóművészek, akiket nem engednek oda a mikrofonhoz, csak azért, mert nem ért egyet valamivel, amit az adott hatalom éppen generál. Úgy vélem, ilyen téren nem eléggé demokratikus ez az ország, meglátásom szerint nincs valódi, szabad véleménynyilvánítás. Ugyanis, ha az ember mégis nyilvánosan felfedi az álláspontját valamiről, perifériára kerülhet. Előfordulhat, hogy kevesebb lehetőséget kap a továbbiakban. Egyébként azt nem gondolom, hogy Lajos esetében erről lett volna szó.
- Több, mint huszonöt évvel ezelőtt ismert meg az ország. Humoristaként hogyan összegeznéd ezt az időszakot, és mennyiben változott Rokker Zsoltti karaktere 1999 óta?
- Amikor 1996-ban húszéves fiúként feltűntem az HBO „Mennyi? 30!" című műsorában, nem sejtettem, hogy még 2024- ben is egy fellépés után fogok interjút adni. Összességében sikeres évtizedeket tudhatok magam mögött. Miután Rokker Zsoltti velem együtt idősödött és terebélyesedett, már más és más foglalkoztatja a kezdetekhez képest, de a napi aktualitásokból, hírekből lehetne még generálni vicces szösszeneteket - másik karakteremmel, a nagymamával együtt, hiszen ő örökéletű. A politikai helyzetet még mindig nem viszem bele a műsorokba - esetleg csak szőrmentén -, mert nagyon megosztja a társadalmat. Ugyanakkor az általános, mindenki számára közérthető dolgok poénná formálva továbbra is helyet kapnak majd Rokker Zsolti műsoraiban. Csak most nincs olyan médium mögöttem, ahol tudnék szerepelni. Erre a helyzetre talán valamilyen internetes platform lesz a kiút. A közönségnek hála, még mindig lelkes vagyok, a fellépések alkalmával remek érzés hallani a nagy nevetéseket, látni az örömöt az arcokon, jólesik megtapasztalni az emberek irántam érzett szeretetét. Amíg mindez együtt megadatik - remélem, még sokáig -, folytatom.
Ördögh István