Lendvay Viktor az év mentortanára

Akárcsak az elmúlt években, idén is elismeréssel tért haza az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválról a Tiszaújvárosi Széchenyi István Általános Iskola rádiójának stábja. Ezúttal a Rádió Aktív Sulirádió működtetőinek mesterét jutalmazták a DUE Tehetségkutató Diákmédia Pályázatán, Lendvay Viktor „Az év mentortanára" díjat vehette át.

- Hogyan érte az elismerés?

- Váratlanul, a szervezők és az egyik tanítványom a hátam mögött munkálkodtak. Török Marci - aki már az Eötvös gimnázium tanulója, de még tagja a Rádió Aktív stábjának a Széchenyi iskolában - felvette a kapcsolatot a DUE Médiahálózat főszerkesztőjével, Zala Orsival, és ketten megbeszélték, hogy jelölnek. Ennyit sikerült megtudnom, mert utólag sem avattak be a részletekbe. 

- Hogyan jellemezné a pillanatot, amikor kiderült: ön lett az év mentortanára? - Eléggé zavarba jöttem. Főleg, amikor az oklevél átadását megelőzően a műsorvezetők felolvastak egy méltatást, melyet Marci írt rólam. Noha hosszú évek óta együtt dolgozunk, mégis furcsa volt hallani a személyes hangvételű sorokat. Egyébként nagyon jólesett, hogy rám gondoltak, mert a DUE (Diák-és Ifjúsági Újságírók Országos Egyesülete - a szerk.) illetékesei az összes díjat abszolút szakmai alapon, tisztán a teljesítmény értékeléseként ítélik oda, tehát remek visszaigazolás ez az elismerés. Különben erősen gondolkodtam, hogy megosszam- e a méltatást pillanatait megörökítő filmrészletet a facebook oldalamon, még egy kollégámat is megkérdeztem, szerinte illik-e közzétennem. Végül mégis megmutattam a nagyközönségnek.

- Mi az a pont, ahol a tanárból mentortanár lesz?

- Nem tudom, nálam menet közben alakult így. A diákoknak ugyancsak időre volt szükségük ahhoz, hogy rájöjjenek: bármikor kérhetnek segítséget tőlem, ha problémájuk van. Akkor is, ha már egy másik intézményben tanulnak tovább. Talán személyiségfüggő ez a dolog, hogy mennyire támogató, segítőkész az ember. Tavaly az érettségire készülő tanítványaim - pozitív kritikaként - nekem szegezték: „Látszik, hogy a tanár úr általános iskolából jön." Persze én rögtön visszakérdeztem, miből. „Mert segítőkész"- válaszolták. Félreértés ne essék, nagyon sok készséges kollégám van, de való igaz: más terep az általános iskola. És természetesen a saját érdekem is, hogy a diákok minél jobban teljesítsenek. Vagy ha éppen versenyre készül az egyik tanítványom, szintén addig nyüstölöm az észrevételeimmel, amíg végül kihozza a maximumot a pályamunkájából. Én általában kimondom a véleményemet, viszont arra figyelek, hogy építő jelleggel, és ne bántóan. Az is igaz, hogy a felnőttek kevésbé tolerálják a szókimondó stílusomat, a gyerekek könnyebben veszik. A diákok aztán - például a díjátadókon - már abszolút megértik, miért vetettem fel velük ötször ugyanazt az anyagot, mire azt mondtam: elkészült. Szoktunk nagyokat nevetni is, főleg, amikor már igazán elfáradtunk a munkálatok alatt. Az is szórakoztató, amikor egyéb alkalmak során a kollégáimmal kell anyagokat rögzíteni. Volt közöttük olyan, aki elmondta, hogy mindig rádiózni szeretett volna, és örül a lehetőségnek. 

- Elismeri a diákjainak, ha hibázik?

- Igen. Annál is inkább, mert ha elszúrok valamit, akkor valamilyen szinten bajban is vagyok, és olyankor várom a diákok ötleteit, miként hozhatnám helyre a dolgot. Általában is szoktam tanácsot kérni, órán szabad közbeszólni, kiegészíteni. Bennem nincs olyan hiúság, hogy a diák nem tudhat jobban valamit nálam, vagy abban a tekintetben, hogy ne lehetne számomra még új információja. 

- Hogyan kezeli a készségbeli eltéréseket a tanítás során?

- A kollégák is szokták kérdezni, mi alapján választom ki a stábtagokat a Rádió Aktívba. Én mindenkit szívesen látok, mert például, akiknek nem fekszik a műsorvezetés, azok kiváló technikusok lesznek. És valljuk be, a háttéremberek munkája szintén rengeteget számít, főleg, ha nagy lelkesedéssel végzik azt. Előfordul olyan karakter is a foglalkozásokon, aki hónapokon át csak ül, figyel, és később kapcsolódik be a munkába. De ez sem baj, nem vagyunk egyformák. Olyan tanulóval is találkoztam már, akinek a testnevelés nem tartozott az erősségei közé. Ilyenkor azt mondom: az igyekezetet kell nézni, ami viszont megvolt a diákban. Nem lehet mindenki mindenben jó, ennek megfelelően nekünk, pedagógusoknak alaposan meg kell gondolnunk, milyen irányba terelgetjük a gyerekeket. A dicséret erejében is hiszek, szerintem arra kell összpontosítani, hogy miben fejlődött az illető. Persze gyengébben sikerült pályázati munka után mondtam már olyat a tanítványaimnak, hogy csalódtam, de rögtön hozzátettem: nem bennük, hanem az aktuális teljesítményünk miatt. Különben nem ragadok le sokáig ezeknél a dolgoknál, akárcsak az élet, mi is megyünk tovább. Mindig van újabb feladat. 

- Ön kit tekint a mentorának? 

- Az általános iskolából a volt felsős osztályfőnökömet, kiváló kollégámat, Tölgyesi Józsefet, akivel egyébként mind a mai napig ápoljuk a baráti kapcsolatot. Ha problémám van, bármikor számíthatok rá. Annak idején együtt sulirádióztunk az akkori 2-es iskolában. A tanár úr nagyon toleráns volt, amit jól példáz az is, hogy az íróasztala fiókjából bármikor kivehettük a stúdió kulcsát. Volt is egy olyan időszak, amikor naponta kilopkodtuk, ugyanis tanítási idő után rendszeresen visszajártunk szórakozni a stúdióba: zenét hallgattunk, nevetgéltünk, jól éreztük magunkat. A helyiség felett volt az igazgatói iroda, emlékszem, egyszer az igazgató úr is meghallotta, milyen nagyon jó kedvünk van. Végül kaptunk egy kis letolást, de igazán elnézőek voltak. Szívesen emlékszem vissza arra az időszakra, mert hagyták, hogy kedvünk szerint tevékenykedjünk, kipróbáljuk magunkat. Erre ma már ebben a formában nincs lehetőség. Bele sem merek gondolni, milyen következménye lenne, ha találomra kiválasztanék három főt a médiások közül, és az egyik szünetben rájuk bíznám, mihez kezdenek a mikrofonnal. Tudom, nagyon ócska szöveg az, ami úgy kezdődik, „bezzeg a mi időnkben", de mégis: az egy sokkal szabadabb időszak volt. 

- Az idősebb generációk soraiban sokan nosztalgiával gondolnak a szigorúbb iskolai nevelésre. Mit gondol erről? 

- Úgy vélem, mindig a szülőktől indulunk. Noha még mi, pedagógusok is tudunk változtatni a gyerekek felfogásán, mégis nagyon sokat számít, mit hoznak ők otthonról. Egyébként a „bezzeg a mi időnkben" kezdetű megszólalásokat én sosem kioktatásként fogom fel, mert vannak olyan dolgok, amelyek korábban talán jobban működtek az életünkben, és természetes, ha ezt felemlegetjük. Különben nem gondolom, hogy bármelyik gyerekből a szigortól lesz „ember". A szeretetben, a párbeszédben és a segítőkészségben hiszek.

- Mit jelent a díj a jövőre nézve?

- Nem szeretnék túl sokáig tartózkodni ebben a „sikerfelhőben". Továbbra is hallatni kell a hangunkat, és kutya kötelességünk mindig olyan anyagot letenni az asztalra, ami rendben van. A jövőben is igyekszem a legtöbbet kihozni az adott körülményekből. 

Ördögh István